Kóristák

Gyakori téma a filmművészetben egy tanár története, aki egy nehezen kezelhető osztályba kerülve szépen lassan megszelídíti a rossz magaviseletű, félreértett gyerekeket. Franciaországban is kedvelt téma ez, 2008-ban Az osztály címen készült hasonló dráma, 2004-ben pedig egy igazán szívmelengető változat, a Kóristák.

1949-ben Franciaországban járunk. Főhősünk, Clément Mathieu zenetanár, aki felügyelői állást vállal – múlt heti filmünkhöz, az Átmeneti állomáshoz hasonlóan – egy nehezen kezelhető gyerekek számára létesült nevelőintézetben, a Tófenék nevelőotthonban. Mathieu nincs elragadtatva az ötlettől, hogy ilyen veszélyes gyerekek környezetében legyen, és rögtön megérkezésekor tapasztalja is a fiúk kegyetlenkedéseit – amikről, Mathieu-vel együtt hamar mi is megtudjuk, hogy inkább csak gyerekes csínyek, mint valódi gaztettek.

Bár a felügyelő kezdetben gúnyolódások és csínytevések áldozata, azzal, hogy megérti, és a nevelőotthon „gonosz” igazgatójával szemben pártfogásába veszi őket, a fiúk lassacskán tisztelni és szeretni kezdik a „Tojásfejnek” csúfolt Mathieu-t. A felügyelő népszerűsége megerősödik, amikor kitalálja, hogy a nehezen kezelhető gyerekekből egy igazi fiúkórust nevel. Bár az intézmény igazgatójának kényelmesebb megoldás a gyerekeket kezelhetetlen gonosztevőknek tartani, a kórus sikere alól még ő sem vonhatja ki magát. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a fiúk kezdenek felhagyni csínytevéseikkel, és megemberelik magukat, amint foglalkozik és törődik velük valaki.

Ez a film egyszerűen szép. Szép és kedves szinte minden pillanata; ahogy az „igazi rossz gyerekek” fokozatosan bizalmukba fogadják az újonnan érkezett felügyelőt, majd ahogy minden kis gonoszkodásukat félretéve teljes erőbedobással foglalkoznak a kórussal, szívvel-lélekkel, olyan tisztán énekelnek, ahogy csak a gyerekek tudnak. Ezek a gyönyörű pillanatok teszik igazán meghatóvá a filmet, amin gyakran kell a könnyeivel küszködnie a nézőnek, még ha valójában nem is tudjuk, mitől sírunk. Mert hát szerencsére majdhogynem minden jól alakul a történetben, a fiúk csínyei, vagy épp a karikatúraszerű jellemek gyakran meg is nevettethetnek minket. Ilyen például az igazi jósággal megáldott Maxence atya, aki mindent megbocsájt a fiúknak, a hóbortos-ügyefogyott tanár, vagy épp a tipikus piperkőc, rosszindulatú igazgató.

Amellett, hogy a történetet szinte tökéletesen sikerült vászonra varázsolni az alkotóknak, valamint a karakterek kidolgozottsága és a színészi játék sem hagy kívánnivalót maga után, ami igazán különlegessé teszi a Kóristákat, az a zene. A mai átlagember valószínűleg ritkán hallgat kórusműveket, ennek a filmnek mégis sikerült ezt a műfajt közelebb hozni a néző szívéhez (az enyémhez legalábbis biztosan), nem egy libabőrös-hideg kirázós pillanatot okozva.

Összességében tehát szívből ajánlom a Kóristákat mindenkinek - nagyon felemelő érzés egy, a gyerekek kétségtelenül nehéz sorsának tudatában mégis durvaságtól mentes, igazán bájos és szép filmet nézni, amin olyan hangulat uralkodik, amilyet talán csak a franciák képesek megteremteni.

Tóth Ilona