Átmeneti állomás

Nagy elvárásokkal kezdtem el nézni a 2013-as Átmeneti állomást, hiszen különösen független filmes berkekben – ha egyáltalán létezik ilyen – óriási közönség és kritikusi sikert aratott. Szerencsére nem kellett csalódnom, sőt, sok mindenben még túl is szárnyalta az elképzeléseimet.

Adott egy különösen veszélyeztetett fiatalok számára létesített nevelőotthon, a 12-es átmeneti állomás (az angol cím is ez), amit elsősorban az ottani dolgozók szemszögéből ismerünk meg. Főhősünk, Grace is közülük való, ahogy szerelme, Mason, és az újonnan érkezett Nate is. Már rögtön a nyitójelenetben megismerhetjük őket, ahogy magát a hivatásukat is; Mason épp egy régi történetét meséli Natenek, amely a nevelőotthonhoz köthető, amikor hirtelen egy fiú száguld ki ordítva az otthon ajtaján, s a három dolgozónak valahogy le kell fognia és csillapítania őt. Nem egyszerű munka ez – állapítjuk meg rögtön, ám ez még csak a kezdet. Hamarosan egy különös, tehetséges lány, Jayden érkezik a nevelőotthonba, akivel szintén nem kevés gond van. Grace több hasonlóságot fedez fel önmaga és a lány között, és idővel, ahogy szembesül Jayden családi hátterével, rá kell döbbennie, hogy mindkettejüknek ugyanazokat a megpróbáltatásokat kellett elszenvednie.

Miközben megismerjük a nevelőotthon egyes lakóit és az ő keserű történetüket – a már említett Jaydenét, Marcusét, akit vert az anyja, vagy épp az „ordítozó fiút”, Sammyt, akinek babák jelképezik a testvéreit – Grace élete és személyisége is kirajzolódik előttünk. Ő egy igazán kemény lélek, mondhatnánk, hogy pontosan a munkájára született; tudja, hogy először durvának kell lenni a gyerekekkel, hogy tiszteljék, és később barátkozhat velük, hogy a bizalmukba engedjék. Azonban a cselekmény előrehaladrával rájövünk, hogy miért is érti meg ennyire a nehéz sorsú fiatalokat, és miért is olyan nehéz éppen neki bizalmába fogadnia vőlegényét, Masont.

Nehéz lenne azt mondani, hogy az Átmeneti állomás egy vidám film, mégis sokat lehet nevetni rajta. Igen, bármily furcsa is ez a történet komolyságának és elkeserítőségének ismeretében, a készítőknek sikerült a durva, realisztikus, megrázó jelenetek közé becsempészni egy-egy megmosolyogtató pillanatot. Így az a furcsa helyzet áll elő, amikor a néző a könnyeivel küszködik vagy már zokog is, majd a következő másodpercben felnevet egy beszóláson vagy vicces momentumon.

Ahogy már említettem, az Átmeneti állomás főként a független filmek kedvelői körében aratott sikert, és ez nem is véletlen, hiszen érződik az alacsony költségvetés, ahogy a szinte ismeretlen szereplők jelenléte is. A kamera beállítások kétségtelenül érdekesek, a gyakori közeli képek egyfajta dokumentarista hatást eredményeznek, ami nem is baj, hiszen végtére is a valóságon alapuló, valamilyen szinten igaz történetet láthatunk.

A színészek pedig annak ellenére, hogy Hollywoodban nem túl ismertek, lenyűgözően alakítanak, különösen a Gracet megformáló Brie Larson, akit mind a kritikusok, mind a nézők méltatnak cseppet sem eltúlzott, hiteles alakításáért.

Az Átmeneti állomás egyáltalán nem egy tipikus vasárnap délutáni kikapcsolódásra szánt film, én mégis bátran ajánlom mindenkinek, aki a nevelőotthon új dolgozójához, Natehez hasonlóan „egy kis betekintést szeretne nyerni a való világba”.

Tóth Ilona