Másik jelentős pontja a filmnek – a Gravitációhoz hasonlóan – a hangulat. Azonban itt nem az űrről készült varázslatos képek teremtik meg a különleges atmoszférát, hanem éppen főszereplőnk, s az ő három éve tartó magánya. Vagy még sincs teljesen egyedül…? Például ott van Sam segítségére számítógép-robotja, Gerty is, aki talán az egyetlen „lény”, aki képes megmenteni főhősünket attól, hogy teljesen becsavarodjon. Emellett Sam folyamatosan kap videóüzeneteket feleségétől, de ettől talán a férfi magánya csak még erőteljesebb. Az állandó egyedüllét-érzést fokozza a zene is. Helyenként alig észrevehetően simul a cselekmény fordulataihoz, máskor erősen robban, ezzel még inkább kifejezve a film, s ezzel együtt a néző változatos lelkiállapotát. Merthogy tény – e sorok írója számára legalábbis -, hogy a feszültségkeltést mesterien oldották meg a Hold másfél órája során, s ebben is központi szerepet játszik Clint Mansell (Requiem egy álomért) zenéje. Bár egy ilyen sci-fit/karakterdrámát, ahol mindössze egy-két szereplővel találkozunk, s ők is csupán egy helyszínen tartózkodnak, könnyű vontatottan vászonra vinni. Azonban Duncan Jones rendezőnek és társainak épp az ellenkezője sikerült; bár már több filmben is látott, ezúttal mégis váratlan fordulatokat s komoly társadalomkritikát csempésztek alkotásukba úgy, hogy a nézőben végig munkálkodjon a feszültség, és egy pillanatra se sejtse, mi fog történni legközelebb.

Többen hozzák fel negatívumként a gyenge vizuális effekteket, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a film a hollywoodi szuperprodukciókhoz képest szinte minimális összegből, mindössze öt millió dollárból készült. Ez is azt mutatja, hogy a készítők elsősorban nem a látványt, hanem a gondolatiságot tartották szem előtt – és éppen ez, valamint az ötletek megvalósítása teszi a Holdat kiemelkedővé, s bár valamilyen szinten rétegfilmnek számít, én mégis bátran ajánlom mindenkinek, aki néha szeret is kicsit elgondolkozni azon, amit látott.