A hangulat

A látvány mellett a film legnagyobb erőssége az az elképesztő atmoszféra megteremtése, ami mindvégig uralkodik a vásznon. A kilencven perc alatt mindössze két embert látunk, ők viszont a semmiben, űrszemét és meteorok között lebegve olyan feszültséget keltenek a nézőben, hogy hirtelen már észre sem vesszük, hogy nincs valódi történet. Belekerülünk egy teljesen más világba, ahol az idő egészen másképp telik, együtt izgulunk a főszereplővel, hogy sikerüljön megmenekülnie a semmiből, merthogy ez a legijesztőbb a filmben: a végtelen „semmiben” vagyunk, ráadásul teljesen egyedül. A világűr tehát félelmetesen tág, és amitől igazán félelmetes, az a mérhetetlen magány és főleg a félelem az egyedül maradástól. A két szereplőt egy előre nem látható esemény szorítja abba a helyzetbe, hogy csak egymásra számíthatnak, s ezért a saját életüknél is fontosabb lesz a másik megmentése. Vajon mennyire erős az életösztön, mennyire lehet ilyen szituációban racionális döntést hozni? Lehetséges-e ilyen körülmények között uralni a saját pszichénket?

 

A hatás

Az, hogy ennyire együtt tudunk érezni a főszereplő Ryannel, nyilvánvalóan az őt alakító Sandra Bullocknak is köszönhető, akinek játékát az egekig magasztalják, és aki meg is kapta az érte járó Oscar-jelölést. A film végére az ember szinte megkönnyebbül; nem azért, mert tipikus amerikai véggel zárul és nem is azért, mert a néző annyira szenvedne – bár biztosan vannak ilyenek is -, de a másfél órás űrutazás és annak minden felkavaró pillanata teljesen kiszívja az erőnket.Azok, akik értékelik az igazi filmművészetet és nem riasztja meg őket, hogy összesen két szereplővel találkozunk, biztosan kedvelni fogják az alkotást, viszont akik szerint csak bunyós jelenetekkel film a film, semmiképp se a Gravitációt válasszák.