Csillagainkban a hiba

Milyen érzés, amikor a moziban – azért ismerjük el, főként lányokból álló – közönség az egyik pillanatban egy emberként nevet fel, a következőben pedig együtt zokog? Bevallom, ritkán van hasonló élményben részem, márpedig az év legromantikusabb filmjének kikiáltott Csillagainkban a hibánál pontosan ez volt a helyzet.

A történetet a maga megrendítőségével nevezhetjük kevésbé eredetinek is, hiszen két, a rákkal küzdő fiatal szerelmének megjelenítését már több filmben is láthattuk (például a Nővérem húgában). A Csillagainkban a hiba könyvön, John Green 2012-ben azonos címen megjelent nagysikerű művén alapszik. Megint csak igaz az, hogy a könyv ismeretében valószínűleg élvezetesebb a filmfeldolgozás, azonban anélkül is teljesen megállja a helyét, és hihetetlen érzéseket válthat ki a nézőjéből.

Merthogy hiába ismert történetet dolgoz fel, azt a maga műfajában egyedülállóan, szinte tökéletesen valósítja meg. Ennek oka elsősorban az elképesztően jól megírt karakterek, a főszereplők, August és Hazel. Az ő szerelmük teljesen természetes módon bontakozik ki, azonban a betegségük miatt mégsem hétköznapi helyzetben. Egy rákbeteg önsegítő csoportban találkoznak, és hamar kiderül, hogy mind a ketten különleges figurák, rendkívül műveltek és szellemesek, és egyikük sem szeret átlagosnak lenni.

Ami különösen jó a történetben és a karakterekben, hogy bár végig tudjuk, hogy a mind a ketten betegek – a lány kénytelen mindig egy kis hordozható oxigénpalackot maga után húzni, a fiúnak pedig levágták a lábát – sokszor mégis elfeledkezünk a rák jelenlétéről. Olyan természetesek ők ketten és olyan viccesek, hogy az embert magával ragadja ez a „hétköznapi” szerelmi történet. A film vége felé a betegségük súlya persze már egyre inkább rányomja a bélyegét a kapcsolatukra, ami így megjelenítve, két egyszerű fiatal óriási küzdelmeként annyira borzasztó és olyan megható, hogy a legkőszívűbb nézőt is megrendítheti.

Ami szintén pozitívum a filmben, az a család bemutatása. Végre, végre nem azt láthatjuk, hogy a szülők mindent túlaggódnak, ami a gyerekükkel kapcsolatos, és ez az aggódás a kapcsolatuk kárára megy (szintén példa erre a Nővérem húga). Nem, a Csillagainkban a hibában erről szó sincs, merthogy – mint minden – a szülők is természetesek és pontosan úgy viselkednek, ahogyan kell; önfeláldozóak, mindent megtesznek a lányukért – még azt is, amiről tudják, hogy nem válik az egészségére, de a boldogságára igen. És bármily nehéznek és lehetetlennek tűnik is, megpróbálnak felkészülni a jövőre.

Mielőtt beültem a moziba, voltak bennem kétségek és előítéletek, gondolván, hogy film, amit ennyire felkapnak, nem lehet jó. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, ugyanis ilyen humoros, megható, gyönyörű történetet nagyon rég láttam. Közrejátszanak ebben a színészek is, akik egytől egyig kiválóan alakítanak, közülük is kiemelkedik a főszereplő páros. Shailene Woodley és Ansel Elgort fiatalságuk és tapasztalatlanságuk ellenére – vagy talán éppen ezért – pontosan olyan természetesek és szerethetőek, mint akiket alakítanak.

A Csillagainkban a hiba tehát olyan film, amit mindenkinek érdemes megnéznie – több szó felesleges is. (Zsebkendő bekészítése ajánlott!)

Tóth Ilona