Előzetese alapján nem sok reményt fűztem hozzá és nem is csalódtam – na jó, talán egy kicsit pozitívan igen, ugyanis a rengeteg vicc élvezhetővé tette a szokásos, de új értelmezésben megalkotott vadnyugati filmet.

 

A sztori a szokásos; vegyünk egy kapzsi, nagyra vágyó embert, akinek lehetőségében áll összekötni Amerika minden pontját egy vasúthálózattal, indiánokat – akiket le lehet mészárolni, mert miért ne –, egy őrült lélekharcos rézbőrűt Johnny Depp szereplésével és egy a jogi egyetemről éppen hogy csak szabadult, ügyész szépfiút. Nem ennyiből áll ám a szereplőgárda, de ha tovább részletezném, ki kellene tennem az „Alább a cselekmény részletei következnek!” feliratot.

 

Ejtsünk pár szót azért róluk! Armie Hammer kiválóan játssza a nagyvárosból visszatért úriembert, akinek az igazságba vetett megrendíthetetlen hitét csak nagyon későn tudja szétzilálni az események sorozata.  A jól nevelten és naivan igyekszik a törvény betartásával elrendezni a fennálló problémákat. Egészen a történet két harmadáig nem adja fel hatalmas igazságérzetét, amikor ugyanis rádöbben egy-két kiábrándító dologra, ami végig ott volt az orra előtt, ő mégsem vette észre.

 

Johnny Depp? Ő aztán tudja, hogy milyen mimikával érheti el a nézők nevetését. A Karib-tenger kalózaiban sokkal többet és választékosabban beszélt, de a tőmondatokban és ragozás nélkül való kommunikáció sem veszi el teljesen a humort játékából. Ugyan nem értettem a rendezőt, hogy miért kellett Jack Sparrow mintájára megalkotnia a rézbőrű harcost, de kétség kívül megadta a film alaphangulatát.