PSZICHIÁTRIA MAGAZIN

Mikor elkezdtem az úton járni, hosszú ideig meghatározó élmény volt számomra az őszinteség. A hitem alappillére lett ez a tulajdonság.
 
Először őszinteség kellett ahhoz, hogy belássam magamnak, hogy baj van, és az életem bűzlik. Utána térdre kellett rogynom, és ugyanezt be kellett vallanom Istennek. Majd mindez fokozódott, és elkezdtem ontani a külvilág számára az őszintét.
Tudtam, kellemetlen helyzeteket teremtek ezzel sokszor, de valahogy úgy éreztem, másként nem lehet kikerülni abból a mocsárból, amibe beleragadtam. Sorban fedtem fel a fájdalmaimat és bűneimet. Tudtam, rengeteg dolog van, ami felől lehet, hogy rosszul gondolkozok, de vállaltam minden egyéni elgondolásomat. Ez vagyok én most! – mondtam. Majd vártam a reakciókra.
 
Sokszor felkavartam az állóvizet, mert az emberek többnyire mélyen magukba zárják azt, amit valójában gondolnak, nehogy összetűzés legyen miatta. Mindenki kerüli a konfrontációt. Én viszont úgy voltam vele, hogy ha csak menekülök, sosem fog semmi változni. Szembenéztem a valósággal. Sokan némák maradtak a kihívásra, viszont egy-két ember, aki elég bátor volt, mindig felelt.
 
Rájöttem, hogy nem véletlen, hogy ennyire őszinte lettem hirtelen. Teli voltam megválaszolatlan kérdésekkel, és nem egy embert kerestem, aki meghallgat, nem. Én válaszokat kerestem! Az életem múlt azon, hogy formálódjak, változzak, kijavítsam a hibáimat, és ehhez elengedhetetlen a nyílt intenzív keresés.
 
Azonban két féle őszinteség létezik. Van egy rosszabbik fajta is. Az előző gonosz ikertestvére. Ez az, amikor az ember bevallja a hibáit, azért, hogy utána mögé bújhasson, takarózhasson vele. Az ilyen ember nem akar változni, csak szeretetet és sajnálatot akar kapni mindenféle áldozat nélkül. Manipulációs technikának is hívhatjuk. Ez sosem visz előre.
 
E mellett vannak olyan emberek is, akiket nézeteik megosztásakor annyira elkap a hév, hogy megkérdőjelezhetetlennek tartják a véleményüket, ezzel pedig pont a lehetőségét zárják ki annak, hogy mások valóságával is megismerkedjenek. Ezzel is vigyáznunk kell!
 
Mindenki saját választása, hogy az őszinteséget felvállalja-e, mire és hogyan használja.
 
Nagyon meglepődtem, mikor egy elemzést olvastam arról, hogy az alázat majdhogynem egyenlő az igaz őszinteséggel. Mikor vállaljuk a gyengeségeinket, hibáinkat, egyértelműen sebezhetővé válunk mások számára. Jézus alázatos volt, és én rá szeretnék hasonlítani, ezért olyan fontos ez!
 
Mikor zarándokútra indul az ember csodákat vár. Azonban kérdés az, hogy csak elvárjuk, hogy jó történjen velünk, vagy képesek vagyunk igazi áldozatokat hozni érte, illetve cserébe?