PSZICHIÁTRIA MAGAZIN

Még tíz nap van fizetésig, de kiküldtek egy számlát, amire nem számítottam. A főbérlőnek fizetni kell, nincs mese! Csupán 3400 Ft-ról van szó, de összeroppanok.

 

Nincs családom, nincs senkim, 12 éves korom óta küzdök az életért, próbálok talpon maradni, hinni egy szebb jövőben, tervezni, álmodni. Aztán minden összedől. Jönnek a nem várt kiadások: gyógyszerek, mert kegyetlenül lebetegszek, főiskolai jelentkezési díj, egy jogtalan telefonszámla, egy elmaradt fűtésszámla, stb. Már megszoktam a hónapokig táplálékot nyújtó vajas kenyeret, de a rizs az, ami igazán olcsó! Az ízlelőbimbóim elhaltak, ha megtehetem, csokival bombázom újra őket, hogy érezzek, élvezzek valamit. Főtt ételt havonta egy-két alkalommal eszek, ha véletlenül valaki meghív, vagy ott ragadok egy vendégségben, mikor jön a vacsoraidő. A hivatalos ünnepségekre azért maradok, mert van pogácsa, süti és szendvics. Közben gyönyörű vagyok, szépen mosolygok, dolgozok, kedvesen-, intelligensen társalgok, és szép ruhákba járok. Azt senki nem tudja, hogy egy pici szekrényben elfér az összes cuccom. Ami van, az szép.

 

Felnőttem. Üdv a valóságban! Pénz. De hogy is van ez?

 

A szüleimnek mindenük megvolt, mégis szegénynek hitték magukat, félelemben éltek. Így nőttem fel én is. Örökké veszekedtek a pénz miatt, és egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy milyen nehéz nekik, hogy a testvéreimmel létezünk. Bánatukban telizabálták magukat jobbnál jobb falatokkal, mert itt csak az evés nyújtott örömet. A hűtő teli volt, a gázon pedig mindig rotyogott valami étel. Az emberi gonoszság sokak számára elképzelhetetlen mértéket öltött, a bántalmazás minden formájában dúskáltunk. Az a gyermekből nővé érett felnőtt vagyok, akiről mások csak hírekből hallanak, és szörnyülködnek. A játékok mellett ruháim sem voltak, a 7 évvel idősebb bátyám levetett ruháit hordtam, és rövidre vágták a hajamat. Táborokról csak álmodoztam, sohasem mehettem sehová. A csokit, édességet nem ismertem, csak látásból. Aztán 12 éves koromban feleszméltem. Nem akartam tovább szégyellni magam a külsőm miatt, szerettem volna egy szebb életet élni, ahol önálló vagyok, a pénzemből megélek, nem függők senkitől. Eszeveszett tanulásba kezdtem, kitaláltam magamnak a jövőmet, úgy éreztem ez az út a megélhetéshez. Innentől kezdve magamat ruháztam, amit a szüleim nem is bántak, többé cipőt és kabátot sem kaptam tőlük. Sokszor fázott a lábam lyukas cipőkben, melyek beáztak, míg anyám vette magának a márkás topánkákat sorra. Ügyesen spóroltam, minden zsebpénzt, ajándékot önmagam fenntartására költöttem.

 

19 voltam mikor apám kirakott otthonról, ekkor tapasztaltam meg először az éhezést. Teljesítményben dolgoztam egy varrodásban, ahol ingyen túlóráztunk, és robotoltunk a minimálbérért. Mellette levelezőn tanultam. Volt, hogy napokig nem ettem, úgy jártam munkába. Elsajátítottam a rizsen élés művészetét. Két év telt el így, majd visszamentem a szüleimhez, hogy el tudjam végezni az egyetemet, ahol szép karriert futottam be. Folytatódott a kegyetlenkedés. Tűrtem a diplomám kedvéért. Otthon ehettem, csak ha kitettem a lábam onnan, akkor maradtam élelem nélkül, mert pénzem az nem volt semmire. Az otthon melege a szálláslehetőséget, és ételt jelentette számomra.

 

14 éves koromtól bulimiás voltam. Az első években még abba akartam hagyni, viszont rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok rá. Mindig megfogadtam, hogy „ez volt az utolsó alkalom”, de másnap minden újrakezdődött. Hatalmába kerített a betegség! Elég ügyesen csináltam, senki nem vette észre soha. Ma már tudom, hogy egy felkészült szülőnek látnia kellene a jeleket. Önutálat, kényszeres megfelelni akarás, a bánatevésbe fojtása, hangok a WC-ből, fognyomok az ujjak tövénél, stb. A média beszél erről a betegségről, valahogy az emberek mégsem értik igazán a súlyosságát, a kényszerességet, ami erre hajt, és rabul ejti az életet. Olyan betegség ez, ami a fiatalokat támadja, az idősebbek nem tudnak azonosulni a gondolattal sem, így elvetik azt.

 

25 évesen végérvényesen szabadulhattam otthonról, ekkor a bulimia anorexiába torkollott. Gyakorlatilag nem ettem, ha mégis, akkor igyekeztem kihányni. Csont soványra fogytam, az arcom egy ismeretlen arccá torzult, ezt erős sminkkel kompenzáltam. Önálló életem jól indult, a fizetésemből megéltem, hiszen nem költöttem ételre, csak ruhára, kozmetikai kezelésekre, lézeres szőrtelenítésre, fodrászra és műkörmösre. A barátom pornófüggő, én szex-, és kapcsolatfüggő voltam. Meg kellett felelnem a pornósztár ideállnak, hogy értékesnek érezzem magam, hogy ne dobjanak el. Ez a gyakorlatot és a külsőt is magába foglalta. Egyre szebb voltam, de önmagam felé csak fokozódott a kritikai érzékem, legszívesebben átműttettem volna magam. A barátomnak nem kellettem igazán, mert unt engem, ugyanaz a lány voltam, és nem mindig más és más, mint mikor pornót néz.

 

Összedőlt minden, majd befogadtam Jézust az életembe. Az anorexiának, bulimiának, szex függésnek vége lett, viszont még jócskán formálódnom kellett.

 

Isten gyermekeként éltem meg a következő állomást. Keresztényként fontos az adás, én pedig szerettem adni. Ugyanúgy nem vásároltam magamnak kielégítő táplálékot, csak mások igényeivel törődtem, vagy azzal, hogy másokkal szórakozni járjak. A külsőmmel egyre jobban megbarátkoztam, viszont a kapcsolatfüggőség kielégítése vált az első számú célpontommá.

Tudat alatt kerültem, hogy ételre költsek, és még csak észre sem vettem, hogy ugyanaz a táplálkozási zavaros lány vagyok, aki nem akarja magát szeretni!

 

Később jött az önmegvalósítás ötlete. Iskolákba, kiegészítő képzésekre iratkoztam be, minden pénzemet erre költöttem. Ugyanaz a tudatalatti működés: elkerülni az önmagamról való szerető gondoskodást.

 

Most pedig jönnek az intő jelek, váratlan kiadások, melyekkel Isten jelez, hogy el kell gondolkoznom. Mi is történik az én életemben? Miért vannak anyagi gondjaim? Hogyan kezelem a pénzt? Tényleg a pénz a kevés, nem inkább velem van a baj? Honnan jöttem, mit tanultam eddig?

 

Hát ilyen egy táplálkozási zavaros, folyamatfüggő, önálló, lassan 29 éves lány élete. Nem azért írom le, hogy panaszkodjak, hanem azért, hogy segítsek másoknak! Valójában tudjuk, hogy mit miért teszünk? Tényleg???