PSZICHIÁTRIA MAGAZIN

Ott álltunk egy ismeretlen helyen, teljesen egyedül. Fogalmunk sem volt arról, hogy mit fogunk csinálni. Hiába hívjuk fel a szüleinket, mit tegyünk, ők sem tudtak volna ajánlani semmit. Dórának volt egy ötlete, hogy keressük fel a helyi papot. Na igen, de hogyan mikor az utca ki volt halva és nem ismertük a községet. Így leültünk az iskolával szembeni takarékszövetkezet elé a hűvösbe. Amíg gondolkoztunk azon, mi tévők legyünk, egyre reménytelenebbek voltunk, habár azzal nyugtattuk magunkat, hogy minden okkal történik. Miután rájöttünk arra, nem érünk el semmit azzal, ha csak itt ülünk és szidjuk magunkat, milyen szerencsétlenek vagyunk. Elindultunk visszafelé, de alig tettünk meg néhány métert találkoztunk egy öreg nénikével, aki kint ül a kapujában. Odamentem hozzá és megkérdeztem tőle, hogy merre találom a helyi görög katolikus parókiát. Nagyon örültem neki, mikor rájöttem arra az idős hölgy nagyot halló. Elkezdtem szinte már kiabálni a kérdésem felé, mire nehezen nyöszörögte a választ. Neki indultunk a megadott irányba, csakhogy nem igazán jutottunk tovább a takarékszövetkezetnél. Elméletileg itt kellett volna lefordulnunk, de nem voltunk biztosak az utca nevében, mert a nénike szavait csak nehézkesen értettük meg.
Kisebb vitatkozás után Dóra neki indult az útnak és elhatározta, hogy keres valakit, aki több segítséget tud nyújtani. Nem is tartott neki sokáig, hiszen alig 5 perc múlva viszont láttam százas vigyorral az arcán. Mikor elmondta, merre kell mennünk megfogtuk a cuccainkat, majd neki vágtunk az utunknak. Közben elmesélte, hogy néhány idős bácsival találkozott, akikkel én is találkozhattam személyesen, hiszen mellettük mentünk el. Az aranyos idősemberekkel, még váltottunk néhány szót is. Kérdezték, honnan jövünk, miért vállaltuk magunkra a hosszú zarándokutat és persze arról is kifaggattak, hogy hogyan nézhettük el a dátumot.
A szóváltás után tovább mentünk. A közlekedés nem volt épp könnyű, mert az út „kissé” hibás volt és ugyebár a csomagjainkkal is problémák adódtak, rögtön az utunk elején. Végül eljutottunk a templomig, ahol nagy meglepetésünkre valami szörnyűséges baleset történhetett, hiszen egy hatalmas fenyőfa dőlt ki az udvarán. A templomba nem tudtunk bemenni, azonban nem is az volt most a jelenlegi célunk. Tovább mentünk, mire Dórában elkezdett kihalni a remény, hogy nem fogjuk megtalálni a parókiát. Próbáltam bíztatni és mentem tovább, ezzel is mutatva neki, még van remény. A nap kezdett lenyugodni, mire megtaláltuk a keresett helyet. Először nem mertünk becsengetni, végül erőt vettünk magunkon és megnyomtuk a csengőt. A csengő hangja hatalmas izgalmat keltett bennünk, hogy ki is fog nekünk ajtót nyitni. Előzőleg az idősuraktól hallhattuk, a helyi pap és a családja mennyire kedvesek, aranyosak meg hogy a gyerekeik is szeretnivalók. Csakhogy mi vadidegenek voltunk és nem tudtuk, hogyan fogja majd a helyzetünket kezelni és mit ajánl majd, mit tegyünk.
Az kiskapu kitárult előttünk és egy kedves arc fogadott minket, aki csak annyit kérdezett tőlünk, hogy a zarándoklatra jöttünk-e. Még a válaszunkat megvárta, aztán betessékelt minket a kapun. Nem kérdezte a nevünket vagy, hogy honnan jöttünk, hanem rögtön átlátva a helyzetünket segített nekünk…