Az idő csapdájában
A vonaton való utazásunk során izgatottak voltunk és a rossz előérzetünket megpróbáltuk leplezni, sőt egyáltalán nem is említettük egymásnak. Habár voltak rá utaló jelek, mint például, „Viszket az orrom... bosszús leszek.” – sztori. Mivel sose jártunk még Pocsajban, így fogalmunk se volt arról, hogy hol kell majd leszállnunk a vonatról, de hála a technikának, a telefonon lévő GPS kisegített minket. Nemsokára meg is érkeztünk a falucskába, de nagyon furcsáltuk a dolgokat, hiszen senkit nem láttunk utazóval vagy nagyobb csomaggal. Reménnyel teli rá tudtuk arra, hogy biztos csak korán érkeztünk. Szerencsénkre a falu egyszerűségének köszönhetően csak egy irányba tudtunk elindulni, azonban szerencsétlenségünkre tönkre ment a táskám kereke, ezért Dóra bőröndjére rápakoltuk és úgy sétáltunk tovább. A problémát, viszont az jelentette, amikor elértünk az első kereszteződéshez. Nem volt elég nekünk az, hogy szinte senki nem járt az utcákon és a kocsik is ritkán közlekedtek, hanem választás elé kellett állnunk. Csakhogy a jó Isten kisegített minket, találkoztunk két idős asszonnyal, akik útba igazítottak az általános iskola felé, mivel ott volt a regisztráció. Kész szenvedés volt az odavezető út, mert mindenhol kátyúk voltak és a nem magyar rendszámú kocsik is folyton szaladgáltak. Egy idegen községben voltunk teljesen magunkra hagyva. Ahogy haladtunk egyre feszültebbekké váltunk, hiszen már lassan egy órája Pocsajban voltunk, de még mindig nem sikerült eljutnunk a regisztrációs ponthoz.
Fáradtak voltunk és kezdtünk éhesek is lenni. Már minden bajunk volt, a nagy meleg sem segített rajtunk. Az is zavart minket, hogy senkit nem láttunk, aki hasonló cipőben járt volna, mint mi. Hamar érkeztünk volna? Annyira biztos nem jöhettünk hamar, hogy senki se járjon erre. Dórától egyre inkább azt kérdezgettem, nem-e néztünk el valamit. A válasza mindig az volt, hogy jó helyen vagyunk, és ha nem így lenne, akkor minden okkal történik. Elértünk egy kis parkhoz, ahol én már feladtam és azt mondtam, nem megyek tovább, mert fogalmam sincs, merre járunk. Hiszen egy újabb kereszteződésnél lyukadtunk ki. Leültünk az út szélén, majd néhány perc múlva Dóra a cuccainkat rám bízva elindult az egyik irányba. Addig én elüldögéltem ott magamban és türelmetlenül vártam vissza az útitársam. Nemsokára viszont is láttam nagy mosollyal az arcán. Mikor odaért hozzám elmesélte, hogy körülbelül 200 méterre vagyunk az iskolától.
Nagy örömmel indultunk tovább, végül elértünk az iskolához. Azonban újabb akadályba ütköztünk. Az építmény kapui zárva voltak és senkit sem láttunk a közelben. Legalább 10 percig próbáltunk bejutni, én még a csengőre is rákönyököltem, hátha meghallja valaki, de semmi választ nem kaptunk. Aztán elkezdtünk telefonálgatni, hogy biztos jó helyen vagyunk-e. Majd telefonról megnéztük, a zarándoklat honlapját, s rájöttünk, hol hibáztunk. Minden stimmelt, egy valamit kivéve az időpontot... egy nappal hamarabb érkeztünk.
Varga Noémi
A weboldal tartalmának másolása TILOS, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!