A szervezet szerint legalább hat eleme lenne egy olyan mentális egészségre vonatkozó szakpolitikának, amely valóban hathatós segítséget nyújtana. Először a megelőzésre kell koncentrálni, ennek keretében fontos, hogy az emberek minél többet tanuljanak a mentális egészség megőrzésének fontosságáról és lehetőségeiről. Ennek helye van már az iskolában, de felnőtt korban is fontos. Másodszor, az egészségügyi és a szociális ellátórendszerben is kiemelt védelmet kell biztosítani a mentális problémával élő személyek önrendelkezési joga tiszteletben tartásának. Felépülni és gyógyulni csak akkor lehet, ha az embert nem kényszerítik gyerek-szerepbe, és nem vonják meg döntési szabadságát.  Harmadszor, a mentális egészségre vonatkozó szakpolitikát és szolgáltatás-rendszert véleményük szerint egy felépülés-centrikus szemléletre kell alapozni, amely a pszichoszociális fogyatékosságot nem sorcsapásnak, hanem menedzselhető életkihívásnak látja, és amely az ember belső erőforrásaira támaszkodik. Negyedszer, biztosítani kell az ellátáshoz való hozzáférés folyamatosságát. Ezalatt azt értik, hogy a szükségben lévő személyek számára biztosítani kell azt, hogy saját közösségükben, saját lakóhelyükön személyes szükségleteik szerint férjenek hozzá támogatáshoz: pszichológus vagy pszichiáter szakember segítségéhez, vagy bármilyen más humán szolgáltatáshoz, amelyre szükségük van. A jelenlegi intézetcentrikus ellátás helyett közösségi alapú ellátásra van szükség. Nem a fogyatékos személyeket kell a szolgáltatásokhoz vinni, hanem a szolgáltatásokat kell eljuttatni az érintettekhez. Ötödször, növelni kell a nem gyógyszeres terápiákhoz való hozzáférés esélyét. Ezek ma sajnálatosan a felső középosztály és a felső rétegek kiváltását képezik. Hatodszor, tapasztalataik szerint szükség lenne olyan menedékhelyekre, ahol a szükségben lévő emberek biztonságra és védettségre találhatnak, és ahol egy terápiás közösségben kezdhetnek el felépülni. Természetesen e helyekhez való kapcsolódás csak önkéntes alapon képzelhető el.

Úgy gondolom, a TASZ által indított kezdeményezés Bálint személyében meglepően hiteles képet ad, milyen a pszichiátriai diagnózissal élők gondolatvilága, mindennapjai. A vele történő eseményeket az ő szemszögéből is megismerve talán megjelenik a megértés: hiába mások, attól ugyanolyan emberek, akiknek érzései és gondolatai cseppet sem különböznek az átlagtól, csupán másik perspektívából nyernek értelmet – mint ahogyan egyébként ránk, „normálisokra” is igaz, hiszen ahányan vagyunk, annyi féle megközelítése létezik a dolgoknak, és valljuk be, vannak egészen abnormális képzeteink is.