Csontos vékony ujjaival görcsösen szorongatott egy noteszt, amiben feltehetőleg rengeteg jegyzet és hirdetés várakozott. Kezével lágyan intett, mire mindenki elfoglalta a helyét.  A levegőt átjárta a feszült szájrágcsálások és sóhajok csendes nesze, tükröződni látszott mindenki arcán a félelem is szorongás érzése. A tanárnő felpillantott és egy szélesebb mosollyal ajándékozta meg a halálra rémült közönségét, egy finom mozdulattal kitárta noteszét, majd sebesen lapozgatni kezdte azt.  – Nos, az első és legfontosabb dolog, amit közölni szeretnék veletek ,– szólt szigorú, de fátyolos hangon-hogy az intézményben kötelező az egyenruha. – Ezen határozott kijelentése megmagyarázhatatlan ellenszenvet szült minden osztálytársban, majd makacs ellenzések és csipkelődő fészkelődés zaja járta át a terem négy sarkát.  A csinos hölgyemény ismét felemeli a tekintetét és száját egyetlen apró, szögegyenes csíkba szabályozza, tekintetéből most süt a szigor és a tisztelet.  Az osztály ismét elcsendesül s a tanári asztal alól előkerül egy hatalmas nagy doboz. A doboz teteje kinyílik és szürke meg kék színek, bolyhos kálváriája sorakozik fel a tanári asztalon. – A kék az ünnepi, a szürke a hétköznapi viselet. A nadrágokat és szoknyákat fordítva kell hordani, a kéket hétköznapokon a szürkét ünnepnapokon, lányok csak szoknyában járhatnak, télen vagy hideg időben a fekete harisnya a megengedett. – Szavait erős döfésekkel kísérte egyenesen a szívünkbe. A kezünkbe kapva az egyenruhát, azt a borzalmat, ami a szekrénybe kényszeríti a kedvenc darabjainkat, maró undorral és grimaszokkal nézegetjük.