A szekrényben kutakodás közben egy könyv hullik ki onnan a földre. Utána nézek, majd lehajolva érte, felveszem. A külső borító zöld színbe öltözött, rajta narancssárga betűk tárulnak elém százával, tucatnyi betűtípussal díszítve. Középen nagy betűkkel, egy rég átalakult, elfelejtett írással rajzolódik ki a nevem, alatta pedig az virít: Titkos naplóm.

 

Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak a rég elfeledett könyvecske látványától. Valahol legbelül, elmémben kutatva s kopottas emlékeimről a port tovafújva kirajzolódik egy kép. Egy kép, melyben az ágyamnak dőlve, lelkemben ezernyi érzelemtől töltötten vetem papírra a gondolataimat. Az arc gyermeki s egyben felnőttesebb, komolyabb vonásokkal tűzdelt. Ártatlannak tűnő tekintet, a világot éppen kiismerni készülő lélek az élet kora hajnalában. 

 

Mint egykoron, most éppúgy a földre kuporodok, térdeimet felhúzom, a hátamat az ágynak döntöm. A világos almazölddel és élénk narancssárgával festett borító sima felületén végigsiklik kezem. Megforgatom a még mindig zárt könyvet, ujjaim szinte táncot lejtenek rajta. Oldalán, a papírok között látszik, nem csak betűk, szavak millióit rejti, nem csak titkokat őriz százával, hanem ezernyi apró emléket is, melyek itt-ott kilógnak a lapok közül… egy megkopott fénykép sarka, egy rég elszáradt virág, egy ezerszer olvasott, megsárgult levél széle.

 

A borítót felnyitva a kusza sorokat követi tekintetem. Millió emlékkép perdül táncra lelki szemeim előtt. Az alakok mesélnek nekem, játékukkal visszahozzák a jelenbe a rég elfeledett múlt legapróbb részleteit is. Hangok, zajok, melódiák csendülnek fel elmémben, melyeket már oly’ rég nem hallhattam.  Ismerős illatok bújnak elő a szavak rengetegéből, melyek kézen fognak és elvezetnek ismerős, de már-már elfelejtett tájak felé.

 

Érzelmek széles tárháza kívánkozik kibújni, előtörni a szavak erdejéből. Megelevenednek az első nagy szerelemnél életre kelt pillangók s velük együtt az azt követő csalódás pofonja is égetni kezdi arcomat. Gyermeteg arcok figyelnek a sorok mögül érdeklődő, de még idegennek tűnő tekintettel, kiket ma már úgy hívok: barátok. Távolodó, a messzeségben lassan elvesző alakok integetnek felém, kik egykor életem szerves részét képezték, ám a tegnapban valahol elrebegte ajkunk a búcsú szavait. Az elszáradt orgona megfeketedett szirmai élettel telivé, üdévé válnak, édes, bódító illata előcsalogatja azt a bizonyos tavaszi napot. A megkopott, szakadt szélű, ezerszer olvasott levél szavai ismét úgy köszöntenek, mint első találkozáskor, ugyan azokat az érzéseket életre keltve.

 

Szárnyaló boldogság, könnyes bánat, végtelen öröm, padló hűvösén heverő kétségbeesés, rózsaszín felhőkben lépdelő szerelem, véget jelentő csalódás, támaszt nyújtó baráti szeretet, soha véget nem érő harcok… érzések, érzelmek és emlékek, amik eddig meglapultak a borító lapjai között. Melyeket kiszabadítva szárnyat kaptak s néhány szakadt képpel, a múlt illatával és egy rég feledett dallammal visszarepítettek a tegnapba.