Sajnos egyre nehezebbek lesznek a napjaink. Szeptembertől megkezdődik az iskola és azzal együtt a sokszor éjszakákon át történő tanulás. Felkészülés a dolgozatokra, felelésekre, vállalni előadásokat, részt venni projekt munkákban és közösség építő feladatokban. No meg ott vannak azok is, akik már dolgozni járnak, vagy még jobb; akik a tanulás mellett még keményen dolgoznak is. Nos, valljuk be, rengetegszer gondolunk arra, hogy milyen jó lenne most valahol máshol lenni. Esetleg a Bahamákon süttetni a hasunkat egy kényelmes napágyon, közben finom koktélt szürcsölgetve hallgatni a tenger lágy muzsikáját.  Vagy netalántán a szobánkban üldögélni és hódolni a kedvenc hobbinknak, amire manapság alig jut időnk.
Viszont – ha van pár percnyi pihenőnk – akár el is képzelhetnénk egy saját kis világot.  Egy olyan világot ahol finom csokiból van a kerítés és mézeskalács házikónk aranyos kis ajtaját és falait, tetszésünk szerint díszíthetjük színes, édes krémekkel. A fű olyan puha lenne mintha az agyon reklámozott mosóporral mostuk volna és a fák lombkoronájának rezgése pedig mindig azt a zeneszámot játszaná le, amit éppen szeretnénk hallani.  A bejárati ajtó előtt egy „Welcome!” lábtörlő díszelegne, és amint belépünk a ház belsejébe egy inas vár minket, hogy lesegítse rólunk a kabátot és a cipőt. Körbevezet, megmutatja a ház minden egyes apró kis zugát, először a konyhával kezdi, ahol már javában rotyog a kedvenc levesünk és az asztalon egy tál eper várja, hogy nutellába mártva falatozzuk el. A konyha asztalkáján piros-fehér kockás terítő van, az eprek mellett pedig némi limonádé, tea. A konyhaszekrényeket végignézve találunk ezernyi aprócska manót, akik a tányérok pontos helyére kerülésére figyelnek. Most épp nagyon zaklatottak, mert a Nemzetközi Manó tányérvédelmi hatóság nagy ellenőrzést tart minden háztartásban, hogy megtudják, a manók helyesen elvégzik-e a feladatukat és a tányérok patyolat tisztán a polcokra kerülnek-e. Tovább megyünk a spájzba, ahol az olasz kukta zsörtölődik az egyik tanoncra, mert az megette a finom abál szalonnát és a lilahagymát. Bezárjuk az ajtót; a tanonc jajveszékelése töri meg a nyugodt légkört, no meg egy kettétört sodrófa csörömpölése a padlón. A nappaliba apró tollseprűk takarítgatnak néha táncba keveredve a nagy seprűkkel. Hívnak minket is, de inkább tovább megyünk. Nyílik is a dolgozószoba ajtaja. Lássunk csodát, tele van az összes kedvelt játékunkkal, elénk toppan a plüssmaci – akivel aludtunk este – talpig felfegyverkezve. Meghajol előttünk majd tovább lép, hogy lerendezze az álmunkban visszatérő gonosz sárkányt. Tovább haladunk a hálószoba felé, amint benyitunk, a szemünk káprázni kezd. Az ágyunk egy pihe puha vattacukordarab, aminek a kerete finom nápolyiból van. A padló helyett egy hatalmast trambulin van, hol kedvünkre ugrálhatunk. A fotelok vízzel teli luftballonok, amik sose szakadnak ki. Az ablak pedig hosszú ropi keretekkel rendelkezik, rágógumi függönnyel. Az inas azt feleli – „Jelentem alássan azért nincs még teljesen kész a ház, mert egyre kevesebbet álmodik a berendezéséről.” – hajlik meg és süti le a tekintetét, mint aki szégyenkezik előttünk. Hirtelen hangos nyerítést hallunk, sietve felhúzalkodunk, majd kicsapva az ajtót a kerítés felé vesszük az irányt. Ott áll a szőke herceg fehér lovon! Csak ránk vár és mi az ámulattól dobunk egy hátast.