A weboldal tartalmának másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Álmomban már láttalak
Egy derűs téli estén, mikor a fák korhadt, élettelen ágait egy utolsó mindent eldöntő ostrommal ajándékozta meg a vakító hótakaró. Amikor egy utolsó jeges csókot lehelt a tél a természet lágy ölére s megkínozva azzal a növények és állatok fáradt, kimerült énjét, álomba bocsájtotta őket, egy lidérces álomba, ahol ő volt az úr; a hideg és jeges tél. Szárnyaival, zúzmarás ujjaival s jéghideg kínzó leheletével átfújta a világunk összes apró darabját. De miért tesz ilyet évről évre? Talán csak fáj neki, hogy a legtöbben utálják emiatt? Nem tudom. Én nem utálom, csak sajnálom. A meleg ágyamban, takarók tömkelege alatt hallgatom az éjjeli muzsikát mely hófúvással és erős szelekkel játszadozik. Nagyon fáradt vagyok már, a szemhéjaimra mintha ólmot kötöttek volna, olyan súlyosak. A légzésem lassul, lassul, – nagyokat ásítva – egy utolsó pillantást vetek a redőny szemcséin beszűrődő havas holdfényre, majd minden elsötétül.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, hogy elszenderedtem. Lehet, hogy még csak pár perc, azonban lehet, hogy már javában hajnalodik; nem tudom. Csak azt tudom most, álmomban a saját fantáziám az úr. Érzem, ahogy lelkem könyörög neki, hogy most valami gyönyörűt alkosson, valami szívmelengetőt… Pedig tisztában vagyok vele, hogy ha felkelek a lelkem sértődötten duzzogásba kezd, amiért a valóságban csak a szürke hétköznapjaim árnyéka vetül rá, nem pedig az, amit a fantáziám ajándékoz neki estéről-estére. A hosszas könyörgésből egy hatalmas meleg nyári fénycsóva ment meg. A kedvenc nyári ruhám van rajtam és érzem, ahogy átjárja az arcomat a friss nyári szellő. Ajkaim kivirágoznak s arcommal egyetemben tekintetem ismét megtelik élettel, szám mosolyra gördül és rálépek az ösvényre, amit a fantáziám taposott ki nekem.
Megyek, mendegélek, míg nem egy fátyolos vizű tóhoz érek. A madarak csicsergése csodálatosan összhangban van a fák halk suhogásával és az erdei állatok csendes neszével. Igen, egy erdei tavacska került az utamba. A Nap sugarai dacosan pattannak vissza a víz kristályos tükréről és sietősen térnek vissza anyjukhoz; a Naphoz. Közelebb lépek hát, ámulatomban még meg is botlok egy görbe kis kavicsban, de ez sem tántorít el attól, hogy egyenesen a tó vízébe gázoljak és élvezzem a hűs moraját. Annyira nyugodt itt minden, annyira gyönyörű. Lelkem pihenve, nyugodtan, de olykor mocorogva nevet s érzem, hogy boldog.
Kifele jövet a tóból megpillantok egy homályos alakot. Magas volt, éjfekete hajával kénye kedve szerint játszadozott a szellő, kristály tiszta üveges tekintete visszaverte a nap sugarait, minduntalan megcsillantva azokat. Felém közeledik, már hallom, ahogy a fűszálak töredeznek a lábai alatt, már érzem az illatát. Engem figyel, de nem jön közelebb. Én egy virgonc mozdulattal kievickélek a tó partjára és csurom vizes ruhámmal megállok s ránézek. Bágyadtan meredek rá és szám akaratlanul is széles mosolyra húzódik. Ismét közeledik, lassan, halkan elindul felém. Mikor már tisztes távolságon belül jár én egy megmagyarázhatatlan, kislányos mozdulattal megpördülök a tengelyem körül és pajkosan szökdécselni kezdek. Párszor hátra lesek s látom, hogy ő csak nevet és nevet és utánam ered. Szaporítom a tempót, hangosan kacagva bevágok az erdő mélyére és apró állatokat kerülgetve ágas bogas részeken keresztül is kacagva szaladok. Ismét hátra fordulok s ő még mindig nevetve követ engem. A szapora tempóban megbotlok és finom levelekre puffanok, ő egyből mellettem terem és most látom csak közelről igéző, csillogó tekintetét. Felpattanok, majd ismét futásnak eredek huncut vigyorral az arcomon. Bár ilyen lenne minden napom, bár minden perce ennyire nyugodt és boldog lenne. Lovagom még mindig kitartóan követ engem mire egy hatalmas fa törzsében egy sötét odút vélek felfedezni. Bátran belebújok, majd várok és várok. A nagy szaladgálás kimerített cseppet, még mindig mosolyogva kapkodom a levegőt és amennyire csak lehet, kényelembe helyezem magam az odú puha mohával bélelt hűs zugában. Lovagomat figyelmesen kémlelem, ahogy keres, de nem talál. Fürkészem sziporkázó tekintetét és hirtelen…
Zuhanok, kezdem felfedezni, hogy pille könnyed testem gondtalan szántja a sötét levegőt. Nem látok semmit. De hisz hova tűnt a meghitt kis erdő? Testem összerándul, mintha valóban földet értem volna, minden porcikám beleremeg. A szobámban vagyok, felriadva ülök az ágy szélén s hallom, hogy szól az ébresztő. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi történhetett álmomban, de semmilyen kép nem tör elő. Iskolába menet beugrok a helyi kávézóba s egy nagy adag narancslevet veszek, körbenézve a pulton a legeldugottabb kis sarokban egy feketehajú, jégkék szemű fiút látok, aki nyugodtan olvassa az aznapi újságot és szürcsöli a gőzölgő kávéját. Hirtelen olyan Déjà Vu érzésem támad mintha ismerném őt. Két szemem kábán figyeli minden apró mozdulatát. Csodálkozva állok a pénztár előtt és csak a boltos fenyegető hangja kelt fel újbóli fantáziálásomból. Leülök, elszürcsölöm a frissítőmet és a fiúra sandítva látom, hogy felpattan és kiviharzik a kávézóból. Arcom mosolyra húzódik, nagylelkű fantáziám betekintést adott pár percben s megtudhattam végre ki is volt ő. Csak egy tó fátyolos tükrét láttam és őt, ahogyan állt a tóparton és figyelt. Haját kedvesen simogatta a szél s szeme felcsillant minden napsugár lágy érintésétől. Most már emlékszem, ha nem is mindenre, de ennyi elég is.Boldogan kapom a vállamra a táskám és indulok ismét utamra; azt remélve, hogy lesz még alkalmam mind álmomban mind a valóságban megismerni. Elvégre már mindkét helyen láttam.
Göndör Enikő
Zenék:
1. A season if silence (winter)
2. Birs song
3. Memories (Soft piano)
Pszichiátria Magazint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, nyilvántartásba vette, hivatalos elektronikus sajtótermékként!
Támogatott
böngészők
A weboldal tartalmának másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
