Lélektárs

A régi mende-monda így szól; minden embernek létezik a világban egy lelki társa, akivel a legharmonikusabb kapcsolatot képes kialakítani. Úgy teremtettünk, hogy egész életünkben a lelkünk másik felét keressük, csakhogy beteljesíthessük azt a feladatot, amely kettőnknek volt szánva. A két lélek – egy női és egy férfi – egymásra találása persze nem mindig jön létre. Van, hogy egész életen át kutatunk, még sem leljük, s ez az apró hiányérzet végig kíséri hétköznapjaink. S van, hogy úgy véljük megtaláltuk azt, aki teljes mértékben kiegészít minket. Úgy érezzük, vele azok lehetünk, akik egyedül sosem. A legnagyobb intellektuális vonzalom ez, s mellé még számtalan más vonzalom társul, ami a legkülönlegesebb érzést adja, amit csak érezhet egy ember. S hogy ez a kapcsolat megmarad-e vagy sem; teljesen más kérdés. Ha elveszítjük, jön a mindent elsöprő szenvedés… hiszen, hogyan is élhetünk a másik felünk nélkül? S mi van azokkal, akiknek nem adatik meg, hogy ilyen fontos szerepet töltsenek be egy másik ember életében? Vajon igaz a legenda és mindenkinek van egy párja, akivel száz százalékot alkothat? Azt hiszem mindannyiunk fejében élnek különböző képzetek, amelyek segítenek átvészelni a rossz napokat. Olyanok, amik erőt adnak, tovább visznek minket, amik reménnyel töltenek el. Tudom, vannak, akik úgy látják… ez az egész „lelki társ” dolog hülyeség. A lelkünk másik fele nem rója az utcákat, s mi végképp nem arra kárhoztattunk, hogy megtaláljuk őt.