Annyi minden kavarog bennem: érzések, gondolatok, tettek. Mondhatnám azt, hogy össze vagyok zavarodva. Elmémben teljes a káosz s mindezt egy utolsó csepp indította és az is fejezi majd be. Képek ugranak be. Egyik percben egy homályos emlék: anyukám mesélte nekem nemrégiben, hogy kicsi koromba mit és hogyan tettem. Furcsa volt hallani azokat a képtelen dolgokat, hogy mennyire önfeledten játszottam egy békával mostanság pedig egy km-es körzetbe elkerülöm őket. Annyira érdekes, hogy ezek a pillanatok ” ez első útnak indulásom, csokim, szavam” mind kitörlődtek. Semmire nem emlékszem, csak homályosan, vagy ha elmesélik töviről hegyire. Mennyit változtam! Abból a mosolygós lányból, aki bátor volt, merész, melegszívű és egy percre sem maradt meg a fenekén csücsülve, mostanra egy a szobájában kuksoló roncshalmazzá vált.  Sírógörcsök, hangulatingadozások, fáj legbelül ez s minden más is. Hogy miért is lettem ilyen? Még nem is kezdtem igazán élni, de máris pofon vágott az élet csalódások és hazugságok tömkelegével. Fáj, hogy a szívem szilánkosra tört, hogy úgy érzem, egyedül vagyok. Még most is szeretek egyedül lenni, mert így nem érzem sebezhetőnek magam, nincs, aki bántson, holott a hátam mögött meganyi barátom aggódik amiatt, hogy még lentebb csúszok a süllyesztő fenekére. Ez mind egy lidérces álom, mely bekebelezett és nem enged szabadon, fogva tart és sanyargat. Orrom alá veti a sok jót és azt, hogy azoknak, hogyan vetettem véget. Igen ez egy rémálom és rosszabb, mint bármelyik horror film. Kínzó ábránd, amely rácsimpaszkodott. Aulájából árad a fájdalom, a félelem. Viszont az a legrosszabb, hogy nem is akarok szabadulni, nem küzdök, a reményt rabláncra vetettem s hagyom, hogy a könnyeim tengerébe fuldokoljon. Nem, nem akarom, hogy megint meggyőzzön a kishitű mondókájával, hogy ismét az ő ösvényére térjek. Makacs vagyok, tudom. Azonban nem fogom megint követni és elhinni neki mindent, hogy utána ismét összetörjek. Többet nem bírnám ki. Inkább itt maradok, elzárkózok a magam kis világába és várok. Várom, hogy leszálljanak rólam, türelmesen ücsörgök, sírok, tombolok, csüggedten gondolkozok. A remény közben próbál édesgetni, csalogatni, de ráhagyom a dolgot. Lehet, az lenne a legjobb, ha megfojtanám, de annyira gonosz nem vagyok, éljen csak bennem nyugodtan, csupán annyit kérek, hagyjon békén. Döntöttem, nem akarok változást, pillanatnyilag így a legjobb. Egyedül, magányban, sírva, félve, fájdalommal eltelve, fogságba ejtve, de legalább tudom, hogy ennél többet nem fogok szenvedni.