Jégpáncél a lelkem börtöne

Nem akartam az érzéseket, elhanyagolhatónak gondoltam őket, feleslegesnek, hátráltatónak, ezért mindet –minden jót, apró örömöt, emlékezetes percet, mosollyal és boldogsággal teli pillanatot egy helyre gyűjtöttem és lelakatoltam azokat.

Az összes szeretettel teli életszakaszt lezártam és egy rideg, hűvös, jeges ösvényre tévedtem. Biztos felmerült benned a kérdés, hogy miért? Erre egyszerű a válasz. Jót cselekedni igazán könnyű és élvezetes, de akkor már nem, ha nincs olyan, aki ezt értékelné, megbecsülné és viszonozná. Túl sokszor kaptam elutasítást, túl sokszor vágtak pofon, de én talpra álltam és folytattam ott ahol elkezdtem egy széles mosollyal az arcomon. Azt viszont már kevésbé akartam bevallani magamnak, hogy elvesztem. Minden egyes megpróbáltatáskor, minden talpra álláskor letört belőlem egy cseppnyi jó és a szelencébe került. Ez így folytatódott hosszú időn keresztül, semmi sem változott körülöttem, még mindig ugyanazt a ruhákat hordtam még mindig ugyanaz volt a kedvencem mindenből, a barátaim sem lettek mások, a családom sem. De én igen. Megfagytam belülről.

Kiveszett belőlem a régi fény, a régi énem aranyló sugarai a naplementéhez hasonlóan a sötétségbe kezdtek torkollani. Próbáltam leplezni azt, ami belül zajlik, de nem sokáig tudtam. Már nem nevettem olyan jóízűen, mint régen, már nem vettem részt ökörségekben a barátaimmal, inkább igyekeztem haza a szobám magányába, elhidegültem. Megtörtem, irányt változtattam, egy borzalmas döntést hoztam meg, amit akkor a lehető legjobbnak láttam. Elfojtottam mindent, nem éreztem sem fájdalmat sem dühöt, lelkiismeret furdalásom sem volt, csupán elvoltam magamnak, az elmémben rekedtem bebörtönözve ezzel a saját belsőmet.

Az elmém egy erőddé vált, egy jeges, szeles erőddé, amely átvette az irányítást és vaskézzel kormányzott mindent; az életem menetét. Az álmaimat megölte, sivár hullámsírba temette, a szívemet nehéz vaspántok alá vetette, leláncolta, megkínozta még mire többet nem vert hevesen, és nem érzett semmit senki iránt, csak lassan vert, csendesen, észrevétlenül, meghúzta magát. A lelkem köré vastag jégpáncélt húzott és megfagyasztotta az teljes mivoltát. Az érzéseimet pedig egy sötét, mély szelencébe taszította, oda ahonnan a rossz énem a felszínre tört, egy pokoli vidékre ahol szenvedtek, de nem törtek meg.

Sikolyaikat eleinte még hallottam, de végül ők is elcsendesültek. Kizártam őket. Az egésznek fájdalmas vége lett, az elmém körüli erőd eltüntetett minden jót belőlem, csak a kopár, kietlen síkság maradt bennem és arra alapozta érzéketlenségemet, majd az énem elsötétítését. Beesteledett, a szemem nem bírt lecsukódni, könnyek szántottak végig az arcomon, égető könnyek, amiket már rég nem tapasztaltam. Szinte marták a bőrömet. De nem foglalkoztam velük, mert lassan álomba ringattak, rémálmok tengerébe. És én hagytam magam, nem tettem semmit, csalódást okoztam önmagamnak.

Vajon mit szólna hozzá a régi énem, hogy olyanná váltam, amivé sosem akartam? Ahhoz, hogy elvesztem a saját magam által ásott süllyesztőbe? Talán megpofozna, vagy összeverne, vagy talán rám mosolyogna és gyengéden átölelne. Nem is tudom, már nem ismerem őt, számomra egy ismeretlen személy lett. Minden megváltozott, minden átértékelődött.

Még most is hallom néha, ahogy az elnyomás alatt álló jó ki akar törni belőlem. Érzem, ahogy mocorog a szívem a vaspántok alatt, érzem, ahogy a lelkem próbál tüzet csiholni –megolvasztani azzal a körülötte feszengő vastag jeget. Azt is érzem, hogy a szelence falait mardossák az emlékek pillanatok, a szeretet, jóság, boldogság s hallom a régi önmagam fájdalmas üvöltéseit. Fáj az, ahogy az álmaim hamvait a szemembe fújja a változás szele, de most már késő. Elvesztem és hiába tudom; van visszaút, félek rálépni. Rettegek, hogy megismétlődik ez az egész, hogy újra megtörténik mindez. Félek magamtól, a szívemtől a lelkemtől a belsőmtől. „Segíts!” -kiáltok fel, s gyengén rogyok össze. Fázom. Egyedül maradtam.

Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!