Jó lenne ismét szárnyalni a múltban. Akkor, mikor mezítláb lépdeltünk nyaranta a meleg, süppedős homokban, vagy a bársonyosan selymes fűben. Rohantunk, gondolkodás nélkül gázoltunk bele a legkisebb tócsába épp úgy, mint a legnagyobb vízbe. Ősszel az összehordott levélkupacba ugráltunk felhőtlenül, hangosan kacagva dőltünk bele a nap meleg színeiben pompázó halomba. Télen a legnagyobb hideg sem tudott minket beűzni a négy fal közé. Csak a mosoly látszott mindenkin, kinek arcán megcsillant a hó által visszavert sápadt Hold fénye. Tavasszal, a nagy esőzések közepette eszünkben sem jutott, hogy egyszer ezek a könnyeinket fogják elrejteni a külvilág elől. Az azt követő napsütést vártuk csupán, mely az égre festette a szivárványt ezernyi színnel s gondos terveket szövögettünk, hogyan tudnák átmenni alatta, vagy éppen felmászni a legtetejére.

Csak egy napra szeretnék visszatérni oda, hol a lehorzsolt könyök volt a világ legnagyobb fájdalma. Fogalmunk sem volt arról, milyen kínnal jár a szilánkokra összetört szív, vagy a millió darabra hullott lélek. S mi volt a legnagyobb gyógyír, mely minden sebet begyógyított és minden könnyet letörölt az arcunkról? A legszebb s mégis a legegyszerűbb gyógyszerek: puszi, ölelés, simogatás. Ezek után minden bajunk a feledés homályába veszett el. 

A múltba visszatérni röpke órácskákra, mikor a legnagyobb dilemmát az okozta, hogy melyik játékunkat vegyük kezünkbe. Nem gondoltuk volna még akkor, hogy a jövőben lesznek olyan kérdések, melyekre a választ nekünk kell megadnunk s lesznek olyan döntések, melyek az egész további életünkre kihatnak.