A mélypontokat elérve válhat az ember depresszióssá, feltéve ha nem sikerül kilábalni időben és ott lent a sötétben nem ver gyökeret a negatív hozzáállás és rögzül a lét értelmetlenségének gondolata. Hozzátartozik az ember életéhez, ezt el kell fogadni. Nehéz sokszor, néha az egész világ gondját a vállunkon érezhetjük és úgy tűnhet míg más vígan éli világát mi csak szenvedünk és tűrünk. Nem értjük, hogy miért történik mindaz ami kiváltja a tizenévesekre, ránk jellemző világfájdalmat. Jó körülmények között ez tényleg csak időszakos problémázás mert elfáradtunk és pihenés szükségeltetne és egy pont a jó időpontban érkező pozitívum el is feledteti minden kínunkat, bajunkat és kissé pironkodva vagy nevetve gondolunk vissza a két nappal ezelőtti zsörtölődésre vagy mély letargiára. De akárhogy is van, bármilyen helyzet áll fent, általánosságban az ilyen nehézségek leküzdhetőek, ha pedig nem akkor valamikor rosszul döntöttünk és bizony változatatni kell az addigiakon.

 

Véleményem és a magam kárán tanultak szerint (nem erőltetem rá senkire, de remélem van akinek segíthet), minden ilyen időszak vagy a lustaságomnak volt köszönhető vagy annak, hogy nem jöttem rá a probléma megfelelő kezelésére. De még az is benne van a pakliban, hogy kis tapasztalatlanként bizony van ára a tudásnak, főleg ha nem a másokéiból tanulunk, ami nem mindenkinek sikerül. A saját problémáinkkal az a baj hogy nem tudjuk objektíven nézni, így a kevésbé határozott egyéneknek nehéz dolguk van ha magukra maradnak egy a képességeiket meghaladó problémával szemben és valahogy át kellene látniuk a saját helyzetüket és ilyenkor számít sokat a segítség. Saját példám, hogy mások gondjait átlátom és tudom mit kellene tenni - az már egy másik kérdés, hogy rá is tudom-e vezetni annak a módjára -, de a saját dolgaimat néha sokkal nezehebben tudom ténylegesen átlátni, így helyesen dönteni is.