Az emberek ősidők óta maguk mellett tartanak másik fajba tartozó lényeket. Ők ma már szinte családtagok, kik felpezsdítik az életet körülöttünk. Legyen szó két-, négy, vagy akár több lábú, vagy épp lábatlan, szárnyakkal rendelkező, páncélos, vagy éppen uszonyos kedvencről. Azonban a leggyakrabban családtagként tekintett lények a kutyák és a macskák lettek.

 

Vannak, akik úgy gondolják: túlzás családtagként kezelni és szeretni ezeket a négylábú csodákat, azonban én semmi ilyet nem érzek benne. Ők amolyan „első gyermekek” életünkben. Mióta az eszemet tudom, volt kutyám is és cicám is, így arra a kérdésre, hogy melyiket is szeretem jobban, sosem tudtam érdemleges választ adni. 

 

Ők –gyakran az emberekkel ellentétben- mindig ott voltak mellettem. Hiszen lehetnek figyelmes hallgatóság, megnyugvást hozó társak, játékra készen álló pajtások és elsősorban mindig hűséges és őszinte barátok. Ők sosem lesznek irigyek, nem hazudnak a szemedbe, nem bántanak meg, nem hagynak el ok nélkül. Ők azok, kik minden perc törődést százszorosan, ezerszeresen hálálnak meg. Erre elég csak a szemükbe nézni… hiszen minden porcikájukkal szeretnek és óvnak minket.  

 

Hazaérkezve egy nehéz és fárasztó nap után, ezek a csodák üdvözölnek úgy, mintha több napot/hetet töltöttél volna tőlük távol. Egy hosszabb távolmaradás után követnek mindenhova, minden lépésed figyelik, s a szemükben látod a rettegést: attól félnek, hogy újra magukra hagyod őket. Amikor szíved könnyben úszik, s lelked darabokra hullott-, de ezt a külvilág felé nem mutatod- ők még azt is érzik és vigasztalni próbálnak, odabújnak és éreztetik, nem vagy egyedül.  Mikor örömödben legszívesebben táncra perdülnél, akkor veled együtt ugrálnak, vagy izgatottan mászkálnak a boldogságtól. Amikor érzik a félelmet benned, tudatják veled, hogy ők megóvnak mindentől. 

 

Életünkben azonban elérkeznek olyan pontok, hol búcsúznunk kell, pedig nem akarunk. A kegyetlen és gyakran igazságtalan élet, avagy a halál sajnos őket is elragadja a szerető ölelésből. S hogy szerintem ilyenkor mi a legnehezebb? Most hiába áztatja könny, nemcsak a szívedet, hanem az arcodat is, nem bújik oda hozzád többé, s nem vigasztal téged azzal, hogy ő ott van veled. A négy lábon járó lény magával visz egy darabot: szívünk egy apró darabkáját. Ez a soha be nem tölthető üresség fog mindig emlékeztetni minket az örökké szeretett, elvesztett csodára.