Azt hiszem hasonló találkozás volt ez, mint a szerelem… az a tipikus „első látásra” szerelem. Nem volt feszengés, vagy kínos csend, egyből akadt közös téma, felszabadult és őszinte nevetés, vagy éppen egy komoly beszélgetés –melyben megvitattuk életünk nagy dolgait, az iskola buktatóit, romantikus kalandjaink részleteit. Együtt köszöntöttük a kamaszkor hajnalának első napsugarait és intettünk búcsút életünk ártatlan, gyermeki éveinek. Már nem volt olyan ijesztő az előttünk felbukkanó legnagyobb probléma sem, s a boldogság megsokszorozódott, hiszen osztoztak velem benne. Vigyáztuk és óvtuk egymást, kiálltunk egymásért minden esetben, mindenki a saját lehetőségeihez mérten.

 

A társaságon belül az emberek jöttek-mentek. Volt, aki csak egy-egy alkalommal csöppent bele a mi kis „családi életünkbe”, volt, aki éveket töltött velünk. Köttettek évekre, sőt életre szóló szerelmek, alakultak ellenséges viszonyok barátiba és sajnos az ellenkezőjére is akadt példa. Bizonyíték van rá, hogy létezik szerelemből barátság és arra is, hogy megeshet ez fordítva is. De talán ami a legfontosabb: életre szóló barátságok születtek. Számtalan együtt töltött éjszaka és nappal, átbeszélgetett órák, napok tömkelege, közös gyermeteg csínytevések és balhék, milliónyi felejthetetlen pillanat.

 

Néha elgondolkozom azon, hogy az általuk kapott emlékektől mennyivel lettem én több az évek során? Ha ők nem kerülnek az életembe, vajon most milyen ember lennék? Amiben viszont biztos vagyok: meghatározó fejezetet kaptak abban a bizonyos nagy könyvben. 

 

Számos alkalommal követte már a hótakaróval borított telet a virágokkal gazdagított tavasz… sokszor megéltük, hogy a szívet melengető, szabadsággal és gondtalansággal teli nyarat felváltsa a nap meleg színeivel tarkított ősz. Évek óta koptatjuk az élet rögös útját együtt és reménykedem benne, hogy ez nem sokat fog változni a jövőre nézve.

 

Örökre hálás leszek annak a bizonyos fagyos téli szélnek, hogy akkor az életembe sodorta őket.