Kiemelendő a filmben, hogy az egész történet minden párbeszédével, megjelenített érzéseivel, indokaival együtt érthető, egyértelmű – legalábbis, ami a két FBI-os főszereplőt illeti, a Fogtündért már aligha érti meg épeszű átlagember. Mindennek meg van tehát a maga tisztán látható oka, a Nézőnek pedig nem kell azon gondolkodnia percekkel később is, hogy ez meg az a szereplő mit is akart kifejezni mondandójával. Mind Edward Norton, a már jól ismert Anthony Hopkins és aktuális pszichopatánkat megformáló Ralph Finnes említésre méltó színészi játékkal eleveníti meg Harris fantáziájának sorait.

 

Graham ügynökkel lehet talán a legjobban együtt érezni. Váltig meg van róla győződve, hogy az ő újra bevonása nem szükséges. Minden bizonyíték ott van a nyomozók, helyszínelők orra előtt, s a dolguk csupán annyi, hogy észrevegyék őket, de úgy tűnik ez nem elég. A képzelőerő, a gyilkos helyzetébe való beleélés, az empátia az, amivel meg lehet alkotni egy elmebeteg bűnöző profilját. Hogy ne menjünk ilyen messzire, ki a vadonba kényelmes otthonainkból, csak gondoljunk bele, mi is mennyi mindent észrevehetnénk, ha nemcsak néznénk, de látnánk is azt, ami körülöttünk zajlik – máris megérthetnénk világunk működését, még ha nem is teljesen, ha csak szűkebb környezetünket vetnénk vizsgálat alá, részleteiben.

 

Ügyeletes kannibálunkat is meglepő módon emberi, s talán az Olvasónak is ismerős érzések késztetik, hogy beszálljon a Fogtündér utáni nyomozásba. Játszik ebben a büszkeség, egy hasonszőrű partner vagy inkább rivális iránti érdeklődés, vajon ő jobb-e közös hobbijukban, a tudat, hogy van-e nála okosabb, aki túljár az eszén? A saját tudásunkkal való brillírozás és annak fitogtatása, próbára tétele mind hozzájárul – sokszor rejtett - egónk növeléséhez, ami Hannibal esetében sem különb. Nem utasít el egy kínálkozó lehetőséget, amivel önmagának (is) bizonyíthatja képességeinek erejét, még ha nem is konkrétan a jó cél érdekében teszi ezt, hanem önös érdekekből.