Truman Show

Igazán különleges keverék a Truman show műfaja. Főszereplője Jim Carrey, aki köztudottan a vígjátékok koronázatlan királya, ezzel a filmjével mégis egészen más vizekre evez. Bár tény, hogy ez alatt a bő másfél óra alatt is sokat nevethetünk, a felszín alatt megbújó mellbevágóan komoly üzenet mégis az arcunkra fagyasztja a mosolyt.

Főhősünk, Truman Burbank (valószínűleg a név sem véletlen, az „igaz ember”) egy átlagos figura átlagos élettel, hétköznapi munkával, nem túl boldog házassággal. Mégis nagyon különleges, hiszen a tudtán kívül az egész világ ismeri és figyelemmel kíséri élete minden egyes pillanatát. Truman nem tudja, hogy megszokott világa, egy kisváros, ahonnan soha nem tette ki a lábát, valójában óriási stúdió, tele profi színészekkel, akik vele élik le napjaikat. Színész a felesége, az anyja, a legjobb barátja… Truman harminc évig semmit sem sejtett a körülötte zajló gigászi méretű hazugságról, azonban szépen lassan gyanús jeleket kezd felfedezni, és szöget üt a fejében egy gondolat…

Körülbelül tizenegy évesen láttam először a Truman show-t, és bár akkor még nem egészen értettem, azt tudtam, hogy jó film. Az évek során többször újranéztem; az érzés nem változott, viszont a sokféle üzenet, amit magában rejt, kezd kirajzolódni előttem. A Truman show valójában görbe tükröt mutat az egész fogyasztói társadalomnak, a médiának, ami manipulál és a népnek, amit manipulálnak. Humoros, de mégis elgondolkodtató látni, ahogy a reklámok beleisszák magukat az életünkbe; Trumanéba az ismerősei által, akik egy üdítős dobozt feltartva szavalják az árucikkek nevetséges szlogenjeit a kamerába nézve, mindezt valójában a show több millió követőjének címezve, nem is Trumannak, aki mindeközben csak értetlenül bámul.

A történet nem akármilyen erkölcsi kérdést feszeget azáltal, hogy a show készítői gyakorlatilag kalitkába zárják Trumant, egy mesterséges világot építenek köré, minden módon manipulálják az egyszerű ember életét csak azért, hogy a sorozat minél több nézőt szippantson magába. És úgy tűnik, a terv működik is, hiszen emberek milliói ülnek a tévé előtt, idős nénik a kanapén, unott dolgozók a munkahelyükön, a bárokban, a fürdőkádban. Itt a fricska nekünk, a „birka népnek”, akik saját élet, célok és álmok hiányában naphosszat bámuljuk a képernyőt, egy forgatókönyv alapján élő hétköznapi ember életét. A forgatókönyvet pedig szintén egy ember írja – jelen esetben az Ed Harris által alakított Christof – aki éppenséggel Istent játszik, úgy irányítja Truman életét kénye-kedve szerint, mintha csak egy bábról lenne szó.

Érdekes látni, ahogy a film tulajdonképpen önmaga ellen is beszél, vagyis a filmgyártó Hollywood ellen azáltal, hogy a szuperprodukciók szellemi alkotóit teszi meg manipuláló „főgonosznak”, akik egyéni érzelmekkel és személyiségi jogokkal nem törődve csak a hasznot látják maguk előtt. Persze itt nem a tartalmas filmekről – mint például erről - van szó, sokkal inkább a bugyuta sorozatokról, szappanoperákról és természetesen a valóságshow-król.

A Truman Show tehát egyáltalán nem könnyű darab, sokkal inkább nevezném veséig hatoló, elgondolkodtató drámának. A magam helyzetéből kiindulva kevésbé ajánlanám tizennégy év alattiaknak, viszont mindenki másnak nagyon is.

Tóth Ilona