Paranoid Park

Gus Van Sant-nek, a film rendezőjének van egy olyan különleges érzéke a filmkészítéshez, hogy valamilyen módon a legtöbb alkotása a hatása alá vonja a nézőjét – még ha maga a film nem is olyan „pörgős”, nincs tele akciódús jelenetekkel. Ez a 2007-es Paranoid Parkkal is így van, aminek középpontjában egy gimnazista srác, az ő életének egyik fordulópontja áll.

Alex, a gördeszkás fiú gyakori látogatója a deszkázó fiatalok paradicsomának, a Paranoid Parknak, ám egy éjjel egy véletlen baleset folytán szörnyű tragédia okozója lesz, ami egész életét megpecsételi. A történetet nagyon röviden össze lehet foglalni, ugyanis a film alapvetően nem a cselekményre épül, hanem inkább egy hangulat átadására, a főszereplő személyiségének, érzéseinek, ábrándjainak bemutatására. A vágás – amiért egyébként szintén Gus Van Sant volt a felelős -, valamint a zene is ezeket szolgálja. Elliott Smith búskomor dalai, amelyek gyakran felcsendülnek a rendező más műveiben is (például a Good Will Huntingban) és a hirtelen bevágott deszkázó fiatalokról készült klipek is azt a hatást keltik az emberben, hogy itt tulajdonképp nemcsak a történetet kell „megértenünk”, hanem egy életérzést, a tinik életének egy szakaszát, amikor legfontosabbnak a haverokat, a csajozást, a lázadást tartják. Ilyen témában készült már nem egy vígjáték, azonban ekkor lép előtérbe ebben az esetben a történet, amely komolyságával borússá változtatja a film hangulatát.

Tóth Ilona

A film egyik nagy pozitívuma a színészi játék, legfőképp a főszereplőt megtestesítő Gabe Nevins alakítása, akinek egy igen nehéz szerepet kellett eljátszania; mindvégig egy átlag kamaszt adnia rezzenéstelen arccal, akinek látszólag nincs semmi baja, a lelke mélyén azonban a legsúlyosabb bűn okozta kétségbeeséssel kell szembenéznie. Az alakítása talán azért is olyan hiteles, mert egy abszolút kezdő színészről beszélünk, akinek ez az első és – egyelőre – egyetlen filmje.

Emellett azonban nem észrevehetetlenek a mű hibái. Bár Alex személyiségét a másfél órás film végére már egészen alaposan megismeri a néző, a többi szereplő kidolgozottsága, életszerűsége hagy némi kívánnivalót maga után. A fiú családi hátterének részletesebb bemutatását, ami egy érdekes pluszt adhatna a filmhez, a rendező nem találta túl jelentősnek, így például a szülők válásáról is szinte csak Alex szavaiból értesülünk. Ezen kívül Alex barátnőjéről, aki viszonylag nagy szerepet kap a filmben, alig tudunk meg valamit és így van ez az iskolába érkező felügyelővel, valamint Alex barátaival is.

De ami leginkább vontatottá, sőt talán unalmassá teszi a filmet, az a rengeteg lassítás, egy-egy jelentéktelen jelenet szinte már örökkévalóságig tartó bemutatása. Bár Gus Van Sant nyilván ezzel is ki akart fejezni valamit, a kevesebb művészi érzékkel rendelkező néző valószínűleg nem igazán fogja értékelni a több perces pislogós és zuhanyzós jeleneteket. Bár talán az egész filmet sem, hiszen egyértelműen művészfilmnek nevezhető.

A Paranoid Park leginkább hatni akar. Elborzasztani, kiborítani, beleveszni egy melankolikus hangulatba, ahonnan a stáblista felsorolása után sem könnyű kikerülni. Bár ez nem az a film, amit az ember minden hétvégén meg szeretne nézni, sokáig biztosan képtelen lesz kiverni a fejéből.