Oh Boy

Az első benyomások: Fekete fehér? Hát jó. Hm, hm, mi ez a jó zene? Jazz! Hűha, ez feliratos. Németül karattyolnak és nem értek semmit.

Az első értelmetlen gondolatokat még értelmetlenebbek követték, aztán letisztult (majdnem) minden. Az Oh Boy egy osztrák-német-francia vígjáték - inkább művészfilmként definiálnám -, és egy fiatal egyetemista mindennapjait mutatják be, csakhogy két éve nem jár be egyik órára sem. Berlin utcáit rója és szinte gyermeki kíváncsisággal figyeli az őt körülölelő zajos életet, helyét keresve a nagy tömegben. Így első ránézésre nem is akkora nagy történet Jan Ole Gerster filmje, ám a hajmeresztő kalandokat, elképesztő csavarokat és lendületes cselekményt helyettesíti az a megteremtett hangulat, ami kétségkívül érdekesre sikeredett.

Niko tehát bármelyikünk lehetne. Egyetemista, keresi önmagát s ahelyett, hogy megpróbálna apjának megfelelni és elvégezni a jogi egyetemet a várost járja, elmélkedik, valamint kétségbeesetten igyekszik végre inni egy jó kávét, ám az életenergiát adó nedű mindig megszökik előle. (Meglehetősen vicces módokon, tehát érdemes nyomon követni a kávé-szálat.)

Annak ellenére, hogy a jelenben játszódik a történet, a kép- és hangvilág egyáltalán nem mutatja a ma uralkodó modernséget. Mintha időutazást élnénk át a fekete fehér képkockák és a film hangulatát uraló jazz muzsika hatására, ám nem csak ezek járulnak hozzá a múltba való visszatekintéshez. Több ponton is felidézi a II. világháborút, különböző perspektívákból megvilágítva. Ez úgy tűnik még mindig aktuális téma Németországban, pontosabban az, hogy a fiatal és az öreg generáció hogyan viszonyul ehhez az eseményhez. Főhősünk egy film forgatására keveredik és egy nácit alakító színész szemszögéből találkozik a háború emlékével, ami ebben az esetben nem jelent többet, mint egy eljátszandó szerepet az akkor helyet foglaló filmben, majd egy öregember mesél gyermekkori élményeiről egy romkocsmában.

Niko jó megfigyelőként, de viszonylag passzívan szerepel mindenegyes jelenetben. Úgy tűnik, hogy főhősünk csupán van és sodródik az eseményekkel, magában mérlegelve és megemésztve az őt érő összes tapasztalatot. Ennek ellenére nem tudunk feltétlenül azonosulni a karakterével, mert ismerjük a történetét, ami mondjuk elég életszerű ahhoz, hogy néhány Olvasó magára ismerjen. Tehát Niko úgy látszik, egész végig csak keres, hallgat és figyel. Egy időszak mindenkinek így telik el az életéből, s marad meg ezen a szinten – figyeljünk tehát, hogy e passzív magatartás egyszer forduljon át cselekvésbe.

Talán a legtartalmasabb szála a történetnek Julikáé, aki régen osztálytársa volt Nikónak. A lány akkor 80 kilós, komplexusokkal küszködő fiatal volt, aki természetesen belé volt esve főszereplőnkbe. Újra összefutnak (véletlenül), s fény derül Julika sorsára, akiben nem múltak el nyomtalanul fiatalkori rossz élményei. Hiába mutatja magát erősnek, mint aki túltette magát a múlton, a régi sérelmek még ott ólálkodnak látszólag magabiztos álarca mögött.

Igazából többet nem is mondanék a filmről, szerintem bárkinek okozhat 85 percnyi kikapcsolódást és egy kedves élményt. Amilyen gyönyörű képek, humoros vagy éppen keserédes jelenetek és életszerű párbeszédek vannak benne, azt mondanám, hogy a művészfilmek kedvelőinek – akik nem szenvednek a gimnáziumi németórák borzalmas emlékeitől –, keverve egy kis vígjátékkal erősen ajánlott alkotás az Oh Boy.