Kék, mint a jazz

Donald Miller megírta 2003-ban a Kék, mint a Jazzt, Nem vallásos gondolatok a keresztény szellemiségről alcímmel. Megjegyzem ez utóbbinak nem feltétlenül pontos a fordítása. Ez a könyv, mint egy emlékiratként jelent meg, saját élményeit a kritikák szerint egészen közvetlen, hiteles és olykor meglepő hangnemben örökítette meg, tekintve a mű tartalmát. Egy kis szösszenet a történetből: Donald, a déli baptista környezetben felnőtt mélyen vallásos fiatal egy váratlan, anyjához kapcsolódó felfedezés miatt úgy dönt, hogy nem a helyi, vallásának megfelelő egyetemre megy, hanem a liberális eszméktől átjárt Reed College-be, ahová apja juttatta be.

Áttérve magára a filmre – ami mutat egy-két eltérést a könyvvel összevetve -, Donald kiábrándultan kezdi felsőoktatásbeli éveit és próbál boldogulni az új környezetben meglehetősen sikeresen. Itt mindenki szabadgondolkodó, meg van mindenről a véleményük, és úgy általában megtalálták önmagukat, az egyéniségüket az emberek. Adott tehát a lehetőség főhősünk számára, hogy elszakadjon a régi gondolkodásmódjától és fel merjen tenni olyan kérdéseket is, amelyek nemcsak hogy közkedveltté teszik, de korábban meg sem fordulhattak, ez pedig végtelenül jó érzés – egy darabig.

Érdekes egy film az biztos, első megnézéskor nagyon összekuszálódottan maradt meg. Valószínűleg azért, mert a mondanivaló egy egészen picit elvész az amerikai egyetemista életet bemutató képkockák között. Meglepő módon nem az a tipikus, tele lejáratott klisékkel sztori még ez sem – sőt elképesztően sokat lehet nevetni rajta -, noha tagadhatatlanul és ízig-vérig amerikai legalábbis az én meglátásom szerint, de azt be kell vallani, hogy életszerűek és közvetlenek a párbeszédek, s ha figyelünk bizony jó pár filozófiai kérdés boncolgatását végigkövethetjük.

Az egész történetben az tetszik a legjobban, hogy szánt szándékkal felosztották bevezetésre, bonyodalomra, tetőpontra és megoldásra. Nyilván minden filmben meg van ez a szerkezet, de itt külön szerepet játszik. Mint az a címben is szerepel, a jazz is némiképp belefűződik a sztoriba, ennek ugyanis nincsen befejezése. Mindig van benne egyfajta lezáratlanság, a megoldás hiánya, főhősünk pedig elgondolkodik rajta, vajon az élet is olyan-e, mint a jazz muzsika, s hogy hol lehet az a megoldás, aminek hiányát oly sokan érzik - mind magában a zenében és életükben.

Érdekes rész, mikor egy könyvbemutatóra elmegy két szereplő és egy vitát hallgatnak meg az Isten létezését tagadó valamint az abban hívő ember között. Előbbi a tudományos érvekkel hozakodik elő, a rengeteg vallásháborúval, ám azt figyelmen kívül hagyja, hogy az igazi hiz nem az egymás vallása miatt gyűlölködőkről szól vagy a hatalomról. Donald, aki megrendült addig biztosnak vélt hitében válaszokat keresve próbál eligazodni a rengeteg, részint igaz és jogos vélemények, meggyőződések között.

Egy könnyű délutáni, esti kikapcsolódásnak nagyon nagy szívvel tudom ajánlani a Kék, mint a Jazzt. Aki szeretne medvét látni amint biciklit lop, netán nyulat amint a feje után fut, mert egy répa felhúzta azt az amerikai zászló helyére, netalán az egyetemi könyvtárban füstölővel járó-kelő pápát - nem mellesleg elgondolkodni pár feltett filozófiai és társadalommal, vallással kapcsolatos kérdésben - annak ez a film kötelező darab.