Inside Llewyn Davis

Három dolog még így is kiemelendő, amelyek miatt nem hagyhattam ott a filmet. Először is a zene, ami – énekes-gitáros főszereplő révén – központi szerepet játszik a bő száz perc alatt. Aki szereti az amerikai folk muzsikát, biztosan nem lesz csalódott, hiszen több minőségi dal is felcsendül, ami rengeteget hozzátesz a film hangulatához. Ez is a másik pozitívum - az ellentmondásos, legtöbbször borús, de inkább egyfajta keserédes atmoszféra megteremtése kitűnően sikerült a rendező párosnak, de ez talán még inkább az operatőr érdeme. A képi beállítások ugyanis már-már tökéletesek és pontosan a célt szolgálják; átadnak egy se nem boldog, se nem szomorú, néha talán unalmas, de a valós életre jellemző hangulatot.

Így jutottunk vissza az eredeti problémához, a „levegőben lógáshoz”. A legtöbben talán azért szeretünk filmeket nézni, mert ilyenkor kiléphetünk a hétköznapi életünkből a képzelet és a művészet világába. Nem mindig jó a puszta valóságot egy sivár életet élő ember szemén keresztül nézni – bár tegyük hozzá, ilyen témában is születnek azért remek filmek -, hiszen nem kifejezetten ezért megyünk moziba, ülünk le a tv elé. Az Inside Llewyn Davis lehetett volna egy nagyon jó film is, hiszen adott volt minden. Még a fő karakterrel sincs semmi gond, hiszen megvannak benne a tipikus emberi vonások, a gyakori életuntság, a felelősségvállalástól való félelem és tartózkodás, megfutamodás az emberi – és állati – kapcsolatoktól. Merthogy még egy fontos pozitívum a vörös macska. Ő zseniális.

Lehetett volna nagyon jó is, de nem lett. Mindvégig hiányzott belőle valami, talán a logikus történetvezetés, felépítés, vagy a karakterek és érzelmek kibontása. Ennek lehet az oka a rendezés vagy a forgatókönyv, de ez mindegy is, a lényeg a hiányérzet és a végkövetkeztetés: az Inside Llewyn Davis megmaradt a nem rossz, de nem is olyan jó filmek szintjén.

Tóth Ilona

Kitűnő zenék, remek színészek, banális történet, a munkanélküliség életérzése – röviden így jellemezhető a 2013-as Inside Llewyn Davis, az amerikai testvérpár, Joel és Ethan Coen filmje.

A hatvanas évek Amerikájában járunk. A fiatal Llewyn számára a zenélés jelenti a pénzkeresetet, bárokban lép fel, és közreműködik a barátai felvételeinél, de igazi munkahelye nincs. Ebből is adódik, hogy minden éjjel mások kanapéin húzza meg magát, és gyakorlatilag a barátai segítségéből él. Igyekszik népszerűsíteni önmagát és új lemezét, az Inside Llewyn Davist, ezért Chicagóba utazik, de most is – mint az életben már annyiszor – újra visszautasítják, csalódások érik, így válik a tehetséges, azonban szerencsétlen és felesleges ember megtestesítőjévé.

Bár az előzetes számomra sok lehetőséget rejtett magában, ebből igencsak kevés került megvalósításra. Egy jó filmtől elvárja az ember, hogy azért legyen valami tartalma, a karakterek és a történet ne csak úgy lógjanak a levegőben, de ebben az esetben sajnos néha pont ezt éreztem.