Ludo bulvárújságíróként dolgozik, társával nap, mint nap sztárok és celebek után futkosnak, derítik ki magánéletük apró kis botrányait, aminek egyszer az lesz a következménye, hogy háromszáz óra közmunkára ítélik a helyi óvodában. Az egyik óvónő azonban már a kezdetektől undok és meg is van minden oka rá: a férfi kisiskolás korának megnyomorítójaként él emlékezetében, aki ha tehette keresztbe tett a pápaszemes, fogszabályzós kislánynak. Tehát az alapszituáció a gyermekkori sérelmektől szenvedő, szarkazmusra hajlamos Anna és a sikeres, nőcsábász Ludo közti nem éppen kiegyensúlyozott viszony, akiknek azonban minimum háromszáz óráig ki kell bírniuk egymás társaságát.

Ami nagyon tetszett a filmben az életszerűség volt, a közvetlen, gördülékeny párbeszédek és a karakterek egyszerűsége. Nem is kellett ebbe a filmbe mély lelki dráma, a célja nem is ez, csupán a szórakoztatás. Mondhatni az összes szereplő sablonos volt, de mégis merem azt mondani, hogy meg volt a maga mondanivalója és története mindegyiknek. Az Annát alakító színész például valami hihetetlen jól játszotta a sokat csalódott, fanyar humorú nőt, akit mindezek ellenére remek volt nézni sőt, külön örültem a jó magyar szinkronnak, Til Schweiger pedig szintén műfajnak, mondanivalónak, stílusnak megfelelően alakított és végre olyan filmet láthattam, amiben a gyerek szereplők nem voltak idegesítőek. Nem mintha nem lennének jók az ifjú színészpalánták, de nagyon sokszor hozzájuk nem illő magyar hanggal szinkronizálják le őket, egyszóval hiteltelenek. Itt viszont nem érződött az a fajta mesterkéltség, ami sokszor annyira jellemző, ez pedig nagyon dob a filmen.