top of page

Aztán mindennek vége

E heti filmünk címe azt hiszem, egy kis háttérmagyarázatra szorul ugyanis a magyar fordítása annyira nem érzékletes, vagy inkább pontos. Tudni kell róla, hogy Jay Parini regényének adaptációja, ami a The Last Station nevet viseli. Tény viszont az is, hogy az Utolsó állomás inkább egy középkategóriás horrorfilm címére hasonlít, mintsem egy Lev Tolsztoj utolsó hónapját bemutató alkotáséra. Jöjjön tehát az Aztán mindennek vége.

 

A valóságot bemutatni vágyó nagy orosz realista író életéből kapunk tehát egy apró szeletet, amikor is új személyi titkárt fogad fel. Valentin (James McAvoy) szemén keresztül ismerjük a Tolsztoj életében aktuálisan fennálló konfliktust, amit főként két ember szít. Egyikük az író felesége, aki heves természet lévén óriási jeleneteket rendez és igyekszik rávenni férjét, hogy műveinek kiadási jogát ne adja az orosz népnek, a másik pedig bizalmas barátja Csertkov, aki pedig hű tolsztojánusként pontosan ezt szorgalmazná. Tolsztoj tehát a család érdekeit szem előtt tartó felesége és barátja kereszttüzébe kerül, s vele együtt Valentin is, akit mindkét fél a saját oldalára igyekszik fordítani.

Első megfigyelésként az kor hangulatának felidézésére való igyekvés tűnt fel, ez pedig elég érdekes volt tudván, hogy egyetlen orosz nemzetiségű színész sem szerepelt a filmben, amit ennek ellenére a Sergey Yevtushenko által megkomponált keringők és a korhű ruházat visszaadtak. Másodikként a remek alakítások voltak nagyon szembeötlőek. A Tolsztojt alakító színész, Christopher Plummer szinte kiköpött mása megelevenített alteregójának, csupán több mosolyt láthattunk az arcán, mint az íróról készült képeken. Helen Mirren Szofja szerepében szintén bravúrosan teljesített, nem hiába kapott Oscar-díjat. Harmadikként megemlíteném James McAvoy-t is, aki megint bebizonyította, hogy bármilyen szerepbe elképesztő hitelességgel bele tud bújni. Rajta keresztül érződik igazán a filmben a különböző akaratok és elvek ellentétei.

 

Minekután a tolsztojánizmus a fő téma a filmben, érdemes pár szót ennek szentelni. Tolsztoj fő támogatója felesége volt ugyanis, ám mégis rengeteg probléma és vita ütötte fel a fejét házasságuk későbbi szakaszában. Szofja ugyanis nem képviselte a tolsztojánus eszméket, legalábbis feltétlenül nem hitt bennük, mert felülkerekedett benne a családról való gondoskodás ösztöne, ami jó anyához méltóan nem is csoda. Tolsztoj azonban elveszik kissé írói szerepében, Csertkov pedig szinte talpnyalóként rohan folyton utána ezzel táplálva egóját, ám közben túl nagy befolyást gyakorol rá, ez pedig nem minden esetben pozitív.

 

Ez a történet szól egy öreg pár szerelméről is, akik évtizedek és rengeteg viszály után is szeretik egymást, valamint az eszmék nagy hatású voltát mutatja be és azt, hogy a legnagyobb tolsztojánusnak tartott személy nem feltétlen a legjobb tolsztojánus. Rég nem láttam ilyen érzékletes, drámai és mégis humoros történetet, így bártan ajánlom bárkinek a figyelmébe!

bottom of page