Az óceánjáró zongorista legendája

1994-ben Alessandro Baricco, olasz író alig nyolcvan oldalas novellát írt az óceánjáró zongorista történetéből. 1998-ban ezt vitte vászonra Giuseppe Tornatore, nem is akárhogyan. A rövid – ám annál érdekesebb – cselekményt a filmkészítők alaposan kiszínezték és kidolgozták, s egy zseniális filmet alkottak.

A történet két idősíkon zajlik, az 1940-es években, valamint főhősünk, a zongorista fiatalkorában. 1900. január 1-jén egy hajón dolgozó férfi csecsemőt talál a fedélzet zongoráján, s azonnal magához veszi. Az 1900-nak elkeresztelt kisfiú a hajón nevelkedik, úgy, hogy egy pillanatig sem járt a szárazföldön. Hamarosan kiderül, milyen óriási tehetség lapul benne; a zongorajátéka az első pillanatoktól kezdve az egész hajó közönségét lenyűgözi. Azonban állandó elszigeteltsége az óceánon kívüli világtól szép lassan az egész életét megpecsételi.

A film egyik talán legnagyobb erénye a történetben rejlik. Egy különleges férfi, egy zongorazseni élete, aki hivatalosan sohasem létezett, s a történelem alakulása, az emberek és a kor változása az ő személyiségén keresztül való bemutatása kétségkívül érdekes és rengeteg lehetőséget hordoz magában, amit a készítők remekül ki is használtak.

Elsősorban meg kell említenünk a képi világot, amit világhírű operatőrünknek, Koltai Lajosnak köszönhetünk. A gyönyörű képek a hajóról és az óceánról, valamint a luxushajó utasainak és a hajófenéken dolgozó szénlapátolók világának kontrasztos ábrázolása mind–mind megelevenítik előttünk a kort, az 1900-tól az 1940-es évekig tartó időszakot, valamint a novella hangulatát.

Főhősünk, 1900 sem akármilyen figura – nem csak a születésének körülményei, a neve, a tehetsége teszik különlegessé, de azáltal, hogy még sohasem lépett a szárazföldre, egész életében csak az óceánt, a legénységet és a mindig váltakozó utasokat látta, a személyisége sem alakult egészen olyanná, amit mi normálisnak hívunk. Ettől függetlenül, vagy talán részben ezért is, rendkívül szerethető és kidolgozott karakter, akinek végig drukkolhatunk – például a zongorapárbajnál, vagy épp, mikor leszállni készül az életét jelentő hajóról.

E két jelenet talán a film két legmeghatározóbb pontja. Öröm nézni, amikor a nevenincs, hajón dolgozó zenészt párbajra hívja a világhírű – és kellőképpen nagyképű – zongoraművész, aki természetesen alulmarad zseniális főhősünkkel szemben. A történet nagy kérdése pedig, hogy vajon sikerül-e húsz, az óceánon töltött év után 1900-nak leszállnia a hajóról? A jelenetet csodálatosan oldották meg a készítők, olyan megrázóan, hogy mi, nézők is átérezzük a dolog súlyát; míg nekünk az óceán jelenti az ismeretlent, a végtelenséget, addig ennek a férfinak a mi világunk, a mi városaink végeláthatatlanok és idegenek.

Rengeteg olyan filmet láthattunk már, ami a történelem, az idők változását hivatott bemutatni. Ezúttal mindezt a hajón keresztül figyelhetjük meg, ami szintén különlegesség; a kezdetben luxushajó később, a világháború alatt kórházi hajó, majd roncs lesz. Ez főhősünk életének szakaszaira is vetíthető, aki fénykorában elismert zongorista, később azonban hangszerétől is megfosztva, teljesen magára maradva az életről is lemondó emberré válik.

A maga két órájával a film egyetlen unalmas vagy semmitmondó percet sem tartalmaz. A történet, a színészek, a rendezés, a képi megvalósítás, a zene – Ennio Morricone! - olyannyira el lett találva, hogy az Óceánjáró zongorista legendáját bátran ajánlom mindenkinek, aki esti kikapcsolódásként egy igazán szép és tanulságos filmet szeretne látni.

Tóth Ilona