Nehéz erről a filmről elfogulatlanul beszélni; az embert vagy rabul ejti, vagy teljesen hidegen hagyja. Én az előbbiek közé tartozom, ugyanis nem igazán voltak elvárásaim és azok is inkább negatívak. Azonban az első néhány képkocka azonnal magával ragadott; az „unalmas”, élettelennek tűnő, lassú képek a művészetről, majd hirtelen váltással a pezsgő éjszakai élet, az idősödő korosztály bulizásának abszurd jelenetei. Itt találkozunk először a főszereplő Jeppel, ugyanis az ő születésnapját ünnepeljük és megtudjuk róla, hogy a látszat ellenére ő egy igazán érzékeny lélek – ezért is lett író. Hamarosan megismerjük a barátait is, akik annyira talán nem is nevezhetőek barátnak, inkább csak ismerősöknek. Mindnyájuknak ugyanazzal a problémával kell szembenézniük; az öregedéssel és a ráeszméléssel, hogy minden, amit tettek, fölösleges volt, és tulajdonképp semmit nem értek el az életben. Szavaikból csak úgy süt a reménytelen és már-már közömbös emberek fásultsága. Még ugyan próbálják fenntartani a látszatot, plasztikai beavatkozásokkal és partikkal igyekeznek lépést tartani a fiatalsággal és a mellettük egyre inkább elrohanó világgal.

 

Bár a film a maga bő két órájával sokaknak elég vontatott és helyenként unalmas lehet, mégis így kerek. Nem lehet okunk panaszra a színészi játék és a karakterek kidolgozottságával kapcsolatban sem, de ami igazán kiemelkedővé teszi a filmet, az a hangulat. Minden egyes képkockán érezhető, hogy nem egy hollywoodi produkciót látunk, és ez nekem, művészfilmek kedvelőjének kifejezetten előnynek számít. A zene óriási szerepet játszik a hangulatfestésben, az egyházi dalok lassúságának és a bulizós zene lendületességének kontrasztja, valamint a feszültségkeltő dallamok nyugtalansága kétségtelenül érdekes összhatást eredményez; borús, komoly, de közben lendületes, életteli hangulatot. Nagyjából olyat, amilyen a szereplők élete lehet: fiatalkori álmaik és vágyaik élénksége szemben az idősödő énjük kiábrándultságával, reményvesztettségével, vontatottságával.

 

Nem mehetünk el szó nélkül az olasz környezet mellett sem; tudjuk, kortól, időtől, helytől függetlenül mindnyájan szenvedünk problémáktól, de az embernek akaratlanul az az érzése támad, hogy mégiscsak jobb érzés lehet a Colosseumra, mint egy betontömbre néző erkélyen sírni.

 

Bár az én lelkem elbírt volna egy vidámabb befejezést, a film realisztikus akart maradni és bemutatni az életet a maga kiábrándító valószerűségével és az alatta megbújó, néha szinte észrevehetetlen, de mindig létező Nagy Szépséggel.