Hamar megtudjuk, hogy főhősünk egyik csoportba sem igazán illik bele – vagy épp mindegyikbe; ő ugyanis a rendkívül ritkának számító Elfajzottak közé tartozik. Ezt titkolnia kell, hiszen a kormány elsősorban ezeket az embereket kutatja fel és irtja ki, mivel úgy gondolják, ők jelentik a legnagyobb veszélyt a rendszerre.

 

Tris kezdetben egy visszafogott, „szerencsétlen” lány, aki a film végére már-már szuperhőssé válik; nemcsak szimplán harcos, hanem gondolkodó, taktikus jellem. Az ő személyiségfejlődése tehát egyértelműen észrevehető, ahogy a szerelme, Négyes karaktere is viszonylag kidolgozott. Rajtuk kívül azonban az összes mellékszereplő szinte teljesen figyelmen kívül maradt.

 

Ekkor lép elő az én személyes problémám a filmmel; a könyv ismeretének hiánya. Tény, hogy egy két órás filmbe lehetetlen beleszőni egy 400-500 oldalas könyv minden jelenetét, ahogy a szereplők megjelenítése a vásznon is teljesen másképp történik a filmváltozat esetében. Ennek ellenére mindvégig bennem volt az érzés, hogy valami nagyon hiányzik, több háttérinformációra lenne szükség – ez pedig nem igazán írható a filmkészítők javára. Nem összecsapott lett a film, egyszerűen csak hiányérzetet kelt.

 

A színészekkel minden rendben volt, egyikük sem emelkedik ki, hozzák a kötelezőt. Talán Kate Winslet szokatlan egy kicsit a gonosz szerepében, de ezt is remekül megoldotta.

 

Még egy pozitívum, hogy végre – végre! – nincs szerelmi háromszög. Nem tudom, ez a későbbiekben mennyire fog változni, ebben a részben viszont mindenképp előnyt jelent, hogy a történet nem a szerelmi szálra összpontosít, hanem a cselekményéből adódó izgalmas és érdekes kérdésekre; mit is jelent a szabad akarat és mennyire tudjuk azt érvényesíteni manapság, hogyan tudunk élni egy mindent szabályozó világban, ahol elsősorban az érzelmi – emberi kapcsolataink kerülnek egyre inkább háttérbe.