Összepakolt, mindent belegyömöszölt egy hatalmas piros bőröndbe és útnak indult. Nem voltak lehetőségei, kitaszította ez a társadalom, eltaszította minden álmától – talán már sosem lesznek valódi, kézzelfogható álmai. Nem könnyeztem miatta, hiszen reménykedtem, hogy idővel visszatér, haza látogat, megölel úgy, mint még soha az elmúlt 15 évben. Végül nem érkezett sem hívás, sem üzenet, hogy „szia, nemsokára megyek haza”.
A költözést követően egy év múlva mindent belegyömöszöltem egy hatalmas lila bőröndbe és rettegve, de útnak indultam. Nem taszított semmi, nem rekesztettek ki, voltak és még mindig vannak lehetőségeim, hiszen még mondhatni el sem kezdtem igazán élni, csak úgy éreztem, hogy mennem kell. Fel kell fedeznem egy új várost, meg kell ismerkednem az új céljaimmal, a jövendőbeli lehetőségeimmel és kudarcaimmal. Rettegtem, hihetetlenül, ennek bizonyítéka volt a számtalan búcsúlevél, amit titokban egy kesztyűtartóba rejtettem el a reptéren kiszállva a számomra egyik legkedvesebb személy autójából. Kavarogtak bennem a gondolatok, – menni vagy maradni… - majd a következő pillanatban már remegve ültem egy hatalmas gépen, a főváros pedig eltörpült. Órák múlva landoltam, a lelkem kissé felszabadult.
Ott állt, kezében egy összefirkált kis táblával. Mintha sosem ismertük volna egymást, mintha sosem lett volna a nővérem…
Tizennyolc napot töltöttem el egy olyan környezetben, amit a mai napig nem tud semmi és senki sem pótolni. Olyan embereket ismertem meg, akiktől féltem és persze idővel rájöttem, hogy pontosan ezektől az emberektől nem kell félnem, hiszen nem tudnak rólam semmit, nem tudják a titkaimat, a hibáim nagyságát és súlyát, a múltamat sem ismerik. Megismerkedtem az optimizmussal, a vidámsággal, ami talán évek óta nem lakott már bennem.
Persze egyszer mindenki hazatér. Én is hazajöttem és újra a talpamra kellett állnom. Beletörődni, hogy a végtelenségig várnom kell egy új kezdetre, az új életemre. Beletörődni abba, hogy az életem eddigi része a búcsúzásokról szólt, és abba, hogy az elkövetkezendő évek folytán is erőt kell venni magamon, hogy azt tudjam mondani: „Viszontlátásra!”.
Én igazán nem akartam sírni, én tényleg erős akartam maradni, de nem bírok várni a viszontlátásig. Sosem akartam elszakadni, soha nem szerettem volna attól félni, hogy beletörődünk a sorsunkba és megállunk, egyhelyben maradunk és várunk a csodára. A várakozás soha nem elég. Ha úgy érzed, hogy a sors a kezedbe ad egy lehetőséget, de félsz tőle, akkor se dobd ki az első kukába! Mindig, ismétlem, mindig tegyél azért, hogy más legyen, hogy jobb legyen az életed!
Én azt mondom, hogy...
... Ismerj meg új országokat, új városokat, embereket, de soha ne feledd el azt, hogy honnan jöttél és hová mentél. Soha ne felejtsd el, hogy kiktől származol, és mit köszönhetsz mindazoknak, akik téged jóban és rosszban is támogattak. Mindig tartsd szem előtt azt a tényt, hogy soha nem késő megismerned azt, akit melléd szánt az élet.
!
Kollár Barbara