Viráglélek
Csak úgy kopognak az érzések!
A vihar egykét érzést neki csap az ablaknak, majd jól érkezve, jó időben szertefoszlanak az áttetsző üvegen. Nézve őket, nem kap el a hiányérzés. Olyan, mintha nem bánkódnék amiatt, hogy most valaminek vége van. Valójában tudom az okát annak, hogy miért nem vagyok elkeseredve: boldogságot érzek. A vég mindig békés, nyugodt, csendes, valahol messze már a vihar ágtörő kirohanásait sem hallani.
Kopogtatnak. Mennék az ajtó felé, de rájövök, hogy csak az érzéseket szabadítanám magamra, a szürke, színét elhagyott érzéseket.
Egy virág vagyok egy hatalmas kertben, fákkal körülvéve. Néha fölém magasodnak, néha csak úgy árnyékod adnak nekem egy fülledt, júniusi napon. Engedem, hogy a Nap sugarai elérjenek hozzám és körülöleljen a ragyogás, amit kibocsájt magából – ez a boldogság. A boldogságom kulcsa az, hogy néha napján valaki rám tekint, és azt mondja; jó, hogy létezem.
Egy virág vagyok, ami nem hajlandó elhervadni. Nem vagyok hajlandó feladni a boldogságot, a reményt, hogy egyszer teljesen kivirágozhassak és ragyogjak.
Kollár Barbara