Hunyorogva nézek bele a semmibe. A Nap vakítja tekintetem, reflektorfényt biztosítva a porszemek végtelenbe nyúló, keringő táncának. Mosolyogva nézem, ahogyan engedelmesen repülnek tova, ahogy lassan közéjük fújom cigarettám hófehér füstjét. Kacskaringózva lopózik, fordul egyet-kettőt, majd beleolvadva a nyári, langymeleg levegőbe eltűnik a szemem elől.

 

Élvezem a tegnapi vihar után maradt illatokat: a nyirkos fű illatát mely furcsa elegyet alkot az udvar közepén álló pocsolyának szagával, amely utolsó harcosként küzd a Nap melegével a fennmaradásért. Nyilván eme törekvése puszta szélmalomharc, hiszen erősítést hozó szürke fellegek most messze elkerülik az ég végtelen kék vásznát. Most csak bolyhos szélű, hófehér bárányfelhők úsznak tova a ragyogó, fénylő korong felé igyekezve, hogy még egy utolsó, búcsúcsókot leheljenek narancsszínben tündöklő arcára, mielőtt az lebukik a városi, tetők alkotta horizont mögött.

 

Egy feketerigó száll a szemközti ezüstfenyő csúcsára és gyönyörű melódiát dalol a lemenő nap fényébe… mintha azt búcsúztatná, neki kívánna jó éjszakát. Egyenletesen dobogó szívem tökéletes ütemet ad énekéhez. Most nyugodt minden, ez árad mindenből. Ezt hirdeti a nap végi langyos szellő, mely a pocsolya vizén fodrozódik; a bársonyszirmú virág, mely vele táncol; a csendbe kiáltott madárének, mely a lelkemhez férkőzik s mélyen befészkeli magát.