Talán az utolsó
Talán az utolsó este volt, de lehet, hogy nem. Talán az utolsó kézfogások, az utolsó csókok, utolsó ölelések maradnak meg bennünk örökké. Talán az utolsó nem is annyira jelenti az időszakok lezárását, csak a tovább lépésre ad nekünk lehetőséget – ám ki tudja, talán lehet, hogy csak még inkább feltartóztatnak minket az utolsó pillanatok.
Ahogy Ady Endre is írta: „Szép kis társaság volt, egy léhább, mint a másik” – ránk főképp jellemző volt. Lusták voltunk és tartatlanok, de a legösszetartóbbak minden nézeteltérés ellenére. Üvöltöttünk és kiabáltunk a tükörképünkkel, egymással, de végül mindig megbékéltünk önmagunkkal és a közösségünk tagjaival – kezet fogtunk, békültünk.
Én szerettem volna örökké ölelkezni, szorítani és nem elengedni. Azt hittem, hogy majd az utolsó utunk által előtörhet belőlem minden, ami nyomaszt: a történetünk vége. Persze még ábrándozok: „talán soha nem lesz vége, még vagy ezerszer visszatalálunk egymáshoz és talán még meg sem változnak a dolgok”. Ezek a képek összevisszaságot okoznak bennem és a lelkemben. Összezavarom önmagam és tovább álmodozok egy új kezdetről, arról, hogy valamiféleképpen van arra lehetőség, hogy újra kezdjük az elmúlt 5 évet és ismét belevágjunk mind a rossz, mind a nagyszerű élményekbe.
Összetörtök magunkat, fejjel futottunk a falnak, de támogattuk egymást.
Talán ők jelentették mindvégig a tiszta, felhőtlen boldogságot egy-egy nyomasztó hétfői reggelen.
Kollár Barbara