Rosie Hardy egy fiatal Manchester-i fotógráfus, aki hobbiként szánta ezt a művészeti ágazatot. Úgyanúgy indult, mint mindannyian, egy olcsó digitális gépe volt, és tipikus fotókat csinált. Aztán egyszer csak elkezdett komolyabban foglalkozni a témával, és gyönyörűszép fotókat készít a mai napig.

 

Rosie-ra akkor találtam rá, mikor a flickr-en böngésztem. Szerettem valami ihletet kapni a fotókból, és rá találtam. A jobb felső képet tekintettem meg tőle először, és rögtön csodalány ként tituláltam el magamban. Eszméletlen gyönyörű képei vannak, a kidolgozása és az utómunkája pedig csillagos ötös. Nem tudom eldönteni, hogy a képei most szürrealisták vagy nem. Hisz elképzelhető élethelyzetben fotózza le magát, de mégsem tudjuk úgy elképzelni valakit a lebegő vízen. 

 

A lánynak van blogja is. Olvastam rajta, hogy szeretne jobb ember lenni, kedvesebb és megértőbb. Nem hiszem el, hogy ez a csodálatos lány ne lenne már leeve ilyen. Megkérdezném tőle, ki az aki egyáltalán mert-e rá sértőt mondani valaha. A képei alapján nekem nagyon egy szerethető, kedves és melegszívű lány tükröződik vissza, akár rideg színek tekintenek vissza akár melegek.

 

Kiemeli a nőiességét. Olyan helyzetekben fotózza le magát, ami egy nőhöz illik. Törékenynek mutatja be modelleit, vagy éppen erősnek. Mindenki olyan akar lenni, mint a képeken a modellek, vagy épenséggel a fotós. Szép, törékeny és egyben erős. 

 

Miért nem tudják a mai lányok ezt a törékenységet, szépséget megtartani magukon? Miért kell mindent bőrt lecsupaszitaniuk, és meztelenül álldogálniuk? Szerintem az a legszebb dolog egy nőben, ha sejtelmes, ha titokzatos és nem könnyen kapható, vagy nyitott könyv.