Szilánkos emlékek
… épp hazafelé tartottam. Fájtak a csontjaim, eszeveszettül. Azt kívántam bár ne lenne valódi ez a fájdalom, a kín, ami bennem lakozik, belülről emészt fel napról napra még inkább. Én igazán próbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy elmulasszam a gyötrődéseket, hogy kicsit csendesedjen a szél… de mind hiába. Mikor kicsi voltam, anyám gyakran emlegette a fekete nadálytő növény színét –„milyen szép, lila!” – majd emlékeim sokaságában ő is elveszett szavaival együtt. Most, mikor a kínoktól szenvedek valamiért mégis emlékezni kezdtem: a csontjaimat lassacskán összeforrasztotta, már nem éreztem szilánkosnak semmit sem magamban, az égési sebeim lassacskán úgy tűntek – elmúlnak. Persze mindez valójában semmit sem hatott – a szilánkok szilánkokként folytak végig ereimben. A fájdalom újabb látomásokat eredményezett.
Egyszer egy bölcs, ám de mégis csak igazán gyermeteg felnőtt azt mondta nekem, hogy a tudás az, amit tőlem soha senki nem fog tudni elvenni. Ha egyedül maradok egyszer netán egy sötét, hideg éjszakán, az erdő mélyén és nem találom a kiutat, akkor már boldog lehetek, hiszen megtanultam, hogyan is kell tüzet gyújtani. Ha mindezt már elértem, akkor én vagyok az, aki a szabályokat diktálja: a pénz mit sem ér majd akkor, ha én dönthetek arról, hogy kit engedek a tüzemhez melegedni, felolvadni.Mondhatni, most is így teszek: minden szálat megmozgatok azért, hogy ezek a szavak egyszer a valóság, realitás mezejére léphessenek.A szilánkok utazása hosszas, akár csak az emlékeim pályája. Végtelenbe nyúló történetekkel kínozhatna még az elmém, a fájdalom múlásának ekkora ára van: beletörődni és elfogadni minden egyes negatív emléket, ami valaha bevéste magát a fejembe és a szívembe.
Gyakran éreztem levendula illatot a szobámban, akár csak a régi mezőn, ahova akár naponta is ki-kimentünk a családdal egy kicsit kikapcsolódni.
Csak hanyatt terültünk a lila virágok sorakozó tömegében és néztük, ahogy a Nap lemegy…Emlékszem, egyszer anyám kapott orchideát egy ismerősétől, mai napig nem is értem, hogy mi okból. A tél közeledtével orchideának kezdtem érezni magam: kényes trópusi növény, ami igényli a fényt és a meleget. Fáztam és vacogtam, néha már könnyeket is ejtettem, annyira fájtak a csontjaim, így hát még nehezebbé vált élni és túlélni a telet. Csak remélni tudtam, hogy egyszer véget ér a tél és a Nap sugarai majd ápolgatnak, meggyógyítanak.A remény rég meghalt, jó pár éve nélküle élek – bár sokszor érzem, hogy még itt van velem. Természetesen, idővel rájövök, hogy a remény is egy szubjektív dolog és képes vagyok csupán csak beképzelni, hogy egyáltalán létezhet. A reményt lassacskán ellepik a zsizsikek, de már nincs a közelemben levendula, hogy eltűntessem őket. Én próbáltam mindent megtenni, de a múlt elmúlt, a mezők kihaltak, akárcsak a szívem apróbb részei is – eltűntek.A Sors szeret velem játszani. Ide-oda rángat, húz, taszít, lök. Képes kihívni egy táncra, én bátran vállalom annak ellenére, hogy tudom – ő fog nyerni. Majomtáncot lejtünk, oda-vissza ugrálunk, lényegében maga a Sors sem tudja már, mihez kezdjen, mit művel. Felmerül bennem egy hatalmas súllyal rendelkező kérdés: vajon az ember a barátja, vagy egy nevetséges ellensége, játékszere a Sorsnak? Hirtelen fájdalom kezd ismét eluralkodni rajtam, végül összeesek. Nevetségesnek tűnhet, de ténylegesen azt éreztem, hogy a Sors szárkapocscsonton rúgott, én térdre zuhanok. Soha nem voltam az a bizonyos ember, aki csak úgy behódolna akárkinek, mindig harcoltam, én mindig próbáltam egyhelyben megállni és várni a következő lépésre, de most kénytelen voltam fejet hajtani és könyörögni a kegyelemért. Tovább már nem bírtam azt a kínt, ami a lelkemen ülepedett le évekkel ezelőtt: „oldozz fel bűneim alól, ha létezel!”- mondhatni már sikítva ordítottam az ég felé. Mintha csak egy hatalmas terembe lettem volna bezárva és úgy kiáltottak volna vissza nekem a túlsó feléről: „nincs kegyelem!”. Újabb rúgás, ez már a singcsontomat találta el. Persze, már kínokba öltözködve, nevetve hajtogattam magamban, hogy „miért is ne, kérlek, rúgj belém még párszor…” – könyörögni sem kellett volna. Ismételten célpontra talált, nem akárhova, már a kezem is célponttá vált: a piramiscsontomat éreztem leválni a többitől, végül már támaszkodni sem bírtam teljesen, így hát lassan, de biztosan átgondoltam még egyszer, hogy megéri-e nekem ez a fájdalom, csak azért, hogy egy idő után abban a hitbe élhessek, hogy elmúlik minden…
Lassan már azt sem éreztem, hogy a véráramlatomba kerültek a szilánkok; lassan terjedtek a testemben, minden fontos pontot eltaláltak és szétcibáltak – a szívem, a lelkem központja lassan feladta a harcot.Nem is értem az emlékfoszlányomat, miért pont ekkor, miért pont így került felszínre, de tisztán emlékeztem arra a napra, mikor kicsike koromban egy traktor gumiabroncsába bújtam el a szüleim elől. Ez rendszerint akkor történt, amikor a fehér pólómat összekoszoltam a fáról leeső meggyszemekkel. Mókásnak találtam, hogy vérszínű lehetett a pólóm, mint akit százszor mellkason lőttek. Talán ez csak egy jel volt, arra utalt, hogy előbb vagy utóbb, de fel kell vállalnom a kockázatot, hogy valami vagy sikerül, vagy nem. Vállalnom kell minden tettemet, amit valaha elkövettem mások vagy magam ellen a múltban, különben soha nem lesz vége a kínoknak. El kell fogadnom, hogy én ilyen voltam és ily’ módon lassan tovább sétálhatok. Ezer és millió heget fog rejteni a testem és lelkem minden apró zuga, de békében és büszkén kijelenthetem majd, hogy túléltem önmagam. Végül kézen fogtam az emlékeimet és haza sétáltunk…
Kollár Barbara
Apám szíve fiatal és egészséges volt – úgy hallottam. Azt mondják, hogy a szív ténylegesen meg tud szakadni, nem csak úgy dobálóznak ezzel a kijelentéssel napjainkban sem. Apám szíve 36 évesen megszakadt. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy túl fiatal volt és túl kevés dolgot hagyott maga után: csupán csak pár fekete-fehér képet. A szíve egyszerűen csak azt mondta, hogy viszontlátásra. Valójában az fájhatott neki, hogy a saját apja elméje feladta a harcot az élettel szemben. Múltak az évek, majd úgy éreztem, mintha soha nem történt volna meg egyetlen sor sem, amiket most újra olvasok régi, elhanyagolt emlékkönyveimből.