Séta a múltba
"A méla csendben még néha hallom a hangod,
Játszanak velem a régi, a szép emlékek,
De nem láthatom mosolyodat, vagy az arcod,
Hisz a múltban, a léha képzetekben élek."
Annak ellenére, hogy nem vagyok felnőtt, tudom, hogy nincs olyan, mint az örökkévalóság – most, hogy már nem vagyok teljesen gyerek. Volt egy olyan pillanat, amikor azt éreztem, az idő valóban megállt és mi voltunk az egyetlen emberek a világon. Az a pillanat olyan valós volt és egyszerre álombéli. Úgy éreztem, hogy csak egy pillanat volt, úgy, mint egy örökkévalóság. Így fiatal szívemben, biztos vagyok, hogy az a pillanat olyan volt, amit örökké szemem előtt fogok tartani. Bele égett az elmémbe és tudtam, hogy ő az egyetlen, örökre.
Meg kell tanulnunk, hogy olyat szeressünk, akit érdekel, hogy szereted, akit érdekel az, amit érzel, és úgy néz rád, ahogy te szeretnéd. Százszor találhatunk olyasvalakit, aki elutasít, és elhiteti veled, hogy kevés vagy, közben egyszerűen nem jó ajtón kopogtatsz. Lehet, hogy koppansz, de még mindig jobb egy hatalmas koppanás, mint az, hogy valaki olyan mellett legyél éveken keresztül, aki nem becsül meg. Koppansz egyet, és idők múltán is csak az a bizonyos illető jár az eszedben, aki nem becsült. Mert ilyenek vagyunk mi. Mindig az kell nekünk, amiről mindenki azt gondolja, hogy lehetetlen, de mégis megpróbáljuk. Mi akarunk lenni a kivételek.
„Mindig van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton, a másik egyre kisebbnek tűnik. De nem baj, egymásnak vagyunk teremtve.”
Visszagondolok az időszakra, amikor még mellettem volt. Maradandó örök emlékek, amiket soha nem fogok tudni megváltoztatni. Nem dönthetek úgy, hogy azon az utolsó randin a fekete helyett egy másik ruhát vegyek fel, mégis jár az agyam – „Akkor mellettem maradt volna?” A múltban van valami nyugatom, ami pont ebből táplálkozik. Az állandóságból, hogy nem változik és rajta van az öröklét pecsétje. A jelen bonyodalmai nem rendítik meg a mellettünk elhaladó percekbe zárt, már-már halvány emlékeket. Csupán csak arra csábítja a jelenben ismét megkínzott lelket, hogy a múltba meneküljön. Ott a hibák ellenére békesség van. Biztonságban érzi magát az illető, még, ha az akkori jelenben azt is gondolta volna, talán élete legnagyobb hibáit követi el.
Horváth Lilla