„Emlékszem rá, mennyire más volt veled,
Elrejtőzve a világ elől szorítottam meg finom kezed.
Érzem, vénáimban lüktet még, és nem eresztem, míg élek,
Álmaimban hozzám bújsz, csak nézz rám újra, kérlek!”
Soha semmi nem lesz ugyan úgy már
A legnehezebb dolog azt tettetni mindenki előtt, hogy jól vagy, miközben úgy érzed, szétesel. Nap, mint nap, ugyanaz a program. Összetörni, majd újra felállni. Mindezt valaki olyan miatt, aki cseppet sem érdemli meg, hogy miatta érezd így magad, de ő mégis hiányzik. Mintha még mindig veled lenne az emlékeidben, de közben egy hatalmas tátongó lyukat érzel a mellkasodban, ami azt üvölti, hiányzik.
Fura dolog ez a hiányérzet. A legrosszabb időkben érkezik, lehetetlen helyzetekben. Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, egyszerűen rád tör és a legfontosabbat figyelmen kívül hagyja, hogy nem vagy rá felkészülve. Csak jön és átjár mindent. Próbálhatod figyelmen kívül hagyni, de ezeken a napokon nem vagy rá képes. Előkerül egy régi fotó, felcsendül egy közös dal, vagy elsuhan melletted egy ismerős kabát, de már köszönésre sem méltat. Emlékeztetnek ezek a dolgok azokra az időkre, amikor még nem ismertem a hiányt. A múlt emlékeiből csak egy pillanatot láttat, végül megtör. Fájdalmat ébreszt, elkergeti az álmokat, és úgy érzed mintha egy örökkévalóságig tartana az érzés. Végül, amikor már maradásra bírnám, elmegy. Pont úgy, ahogy érkezett; fájdalommal, váratlanul.
Hiányzik valaki és ez rossz. Ez az érzés nem az, amikor nem tudod, ki hiányzik és érzed, hogy nem vagy teljes – ez kifejezetten más. Pontosan tudod, hogy ki hiányzik. Csak egy valaki. Szeretnél vele lenni, látni a mosolyát, érezni, hogy akkor is lélekben veled van, amikor nincs rá lehetősége. Ez azt jelenti, hogy van egy olyan személy, aki annyira fontos, hogy csak vele szeretnél lenni. Jó, hogy van valaki, hogy létezik és megtaláltad. Van valaki, aki hiányzik és bár fáj, mert te talán már soha nem fogod majd a kezét, mégis örökké benned él. Reménytelenül, de a részed marad. És ezt a hiányt senki nem töltheti be.
Mindig lesznek olyan hiányaink, amiket senki nem tölthet majd be, és végig kísérik életünket. A rég elmúlt igaz szerelmet, az egykori biztonságérzetet, a gyerekkor felhőtlenségét már nem kapom meg senkitől. Ha felfedezzük a mai napban a jót, és megelégszünk azzal, amit ad, az egy kicsit kárpótol majd minket az örökös hiányérzet ellenére.
Horváth Lilla