Mindannyian gyönyörű rózsák vagyunk, vastag, szúrós tüskékkel. Mert védeni kell magunkat, védeni, hogy ne bánthassanak. Követeli tőlünk a világ, hogy növesszünk töviseket! Fájdalmat okozva ezzel másoknak is, de önmagunknak is. Hisz védeni a lelkünket muszájból tesszük, a csalódások miatt. Minél nagyobb a tüskéd, annál jobban védekezel a külvilág ellen. Nem tehetsz ellene semmit, csak tűrsz és tűrsz…

 

De mi van, ha valaki metszőollóval jön feléd? Akit nem érdekelnek a tüskéid, meg akar magának szerezni? Elsőnek örülünk... Örülünk, mert végre tartozhatunk valakihez, aki a tüskéinkkel együtt is szeret, akinek nem számítanak. De kisajátít minket… S a vázában ülve, merengve, észrevesszük, hogy fogytán vannak a napjaink. Egyedül vagyunk. Megszereztek metszőollóval, de ez elmúlik, hisz már nincs sok életünkből. Eleinte szép és jó, de meghalunk. Lehullnak a legszebb szirmaink, már nem tudunk ragyogni, lelkünk már csak egy száraz kóró lesz, ami nem kell senkinek. Rájössz akkor, túl gyorsan jött, így gyorsan is fog menni. Elmúlt a boldogság, a kukában végzed.

 

S mi van akkor, ha nem vágnak le minket? Ha maradunk eredeti helyünkön, a többi gyönyörű rózsával együtt és csak élünk együtt tüskéinkkel? Egy nap, odajön majd valaki ehhez a virágtömeghez, meglátja legszebb szirmainkat s természetesen tüskéinket is és azt mondja: gyönyörű rózsa vagy, nem szakítlak le, tündökölj tovább, de kérlek légy enyém így is, hogy nem metszelek le. Akkor tudjuk csak igazán: tartozunk valakihez, aki úgy szeret, ahogyan vagyunk, s talán a tüskéink is megpuhulnak. Akkor jövünk rá, hogy akinek fontosak vagyunk, az nem követeli tőled, hogy változz meg, hogy légy csak az övé. Egyszerűen csak elfogad.