Overcast
Hungarian Dirty Rock & Roll Band
Tartanék egy kis kitérőt, mielőtt a lényegre térnék. Furcsa a történet, mégis rettentően kedves emlék, melynek során megismerkedtem a fent említett zenekarral, pontosabban a frontemberrel. No de kezdjük az elején, s fűzzük össze a cselekményeket. Még főiskolás koromban összeverődött egy banda azon a szokásos módon: mindenki hozzon magával még egy embert és ellátogattunk egy hazánkban megrendezett kicsi fesztiválra. Itt találkoztam első alkalommal a fent említett frontemberrel, vagyis Árposszal. Sem előtte, sem utána évekig nem is hallottam felőle. Majd egyszer egyik barátnőm –kit nem mellesleg három éves korom óta ismerek- meghívott magukhoz, mondván: szeretné bemutatni a választottját. Nos igen, őket hozta össze a sors. Azóta sok minden történt velük is és a zenekarral is.
Koncertjeiknek gyakran helyet adó Vadvirág Táncházban eltöltött fagyos, januári estére szeretnélek most visszarepíteni, Kedves olvasó. A hely kellemes, a falakon lévő festményeket, különböző alkotásokat még a dübörgő rock és metál dallamain kívül is szívesen nézegeti a hétköznapi halandó. A színpadon lázas munka folyik: vagy hangolnak, vagy a húrok közé csapva kényeztetik a nagyérdeműt. Az Overcast zenészei elvegyülnek, beszélgetnek, majd lassan készülődésbe kezdenek. A húrok pengetése, dobfelszerelés tesztelés, mikrofonpróba, hang- és fénytechnika… Miután minden a helyére kerül, felcsendülnek az első akkordok.
A közönség soraiban ismerős arcok váltakoznak ismeretlenekével. Nincs több ezer, vagy több száz ember, mégis az első számot követően a hallgatóság hatalmas tapssal, sikítással, füttyszóval jutalmazza azt… majd minden számot azután is. Szokták mondani: egy kép felér ezer szóval, ám azt a hangulatot, amit egy ilyen koncert tud nyújtani, ezer képpel sem lehetne demonstrálni. Amikor a közönség egy emberként üvölti a dalszövegeket, amikor együtt ugrál mindenki, mint a szívdobbanás. Mikor a szívverésed felveszi a mellkasodat dübörgető rock ritmusát, mikor nem csak hallgatod, hanem átéled a zenét. Lehet elfogultsággal vádolni, de én erre csak azt tudom mondani: ezt át kell élni! Nem véletlen kántálja egyként mindenki az utolsó számot követően: Vissza, vissza…!