Nehéz a reggel. Minden rólad alkotott gondolatom az elmémre nehezül… Pedig azt hittem elnyomtam legalább majdnem összes foszlányt belőled, akárcsak a cigarettámat, így reggel 7 órakor. Most a kávém is túl keserűre sikerült, akárcsak, mint ez a csütörtöki nap. Borongós időnk van, a lábamon folyamatosan érzem minden második perben, hogy milyen hűvös van – pedig már májust írunk. Vissza kéne feküdni az összenyomott gondolataid mellé. A párnák alá temettelek, mint egy olyan álmot, ami soha nem valósulhat meg, így hát jobb is, ha ott maradsz, többé nem látlak.
Nyomasztó reggel
Nem tudom, még hányszor fon körbe az ölelésed gondolata, az érzés, hogy bárcsak itt lennél… Nem tudom, hogy még hány olyan ellopott pillanat lesz, amikor titokban figyellek, mert nekem ennyi is elég, - de küzdök veled, az érzéseiddel, a gondolataiddal.
Nyomasztó ez a reggel. Valami kis fény beszűrődik a függönyök között, de nekem ez nem elég. Több kéne, lehetnének egy kicsit melegebbek ezek az aprócska fénycsóvák, - talán akkor én is előbb szedném össze magam. Talán, ha nem lenne minden ennyire nagyon más.
Ötvenöt perce még bíztam, még volt egy kis maradék hitem. Akkor még elhittem, hogy talán itt maradsz, nem lépsz le a szívem apró darabkáival a zsebedben. Most, valahol útközben talán azokat morzsolgatod mélyen, egy bordó pulóver zsebeiben, bár azt sem tudod, hogy ez nekem mennyire rossz. Mondhatni, mindent elcipeltél magaddal: a színeket és az ízeket, a hangokat és illatokat.Szívem a méreg minden egyes kis alkotóelemét magamba, ösztönzöm önmagamat, hogy most kell kifújni a lelket, amíg még nem késő.
Oly gyorsan meg lehetne ettől az érzéstől, a nyomasztó gondolatoktól szabadulni, de szeretem őket.
A bőrömbe ivódtak, a részemmé váltak – általad. Elsöpörhetnék mindent, rendet rakhatnék a lelki világomban, de kényelmes itt, minden kínlódással körülölelve. Egy kicsit én sem vagyok magamnál, de lényegében: te loptál el mindent, a szívek sosem cseréltek gazdát.