Nosztalgikus Depresszió
Volt egyszer egy lány, aki éppen kilépett a gyermekkor öleléséből és a kamaszkor küszöbén toporgott. Érezte, már nem az ő világában szólnak a különböző gyermekzenék és aktuális pop slágerek. Kiszeretett már a csillogó szemű tini sztárból és már nem tekintette bálványának a magasra kapaszkodó, kamasz énekesnőt sem. Így hát elkezdte keresni a saját zenei világát, melyben otthonra lelhet.
A lánynak nap, mint nap új zene és más stílus dübörgött a fülében. Elektronikus hangok, elhadart mondatok, magasröptű énekek. Majd egy nap a rock dallamai csendültek fel, melynél érezte: róla szól, érte szól… Nevezzük ezt a lányt ’Én’-nek.
Talán 14-15 éves lehettem, mikor állandósultak életemben a különböző rock és metál zenék. Minden hangulathoz megtaláltam a megfelelőt, mely vigaszt nyújtott, feldobott, elgondolkodtatott, felpörgetett, lenyugtatott. Az elsők között vált nagy kedvenccé a Depresszió névre hallgató együttes.
Nemrégiben tavaszi turné keretében zenéltek a ’Barba negra track’-ben, mely az egykori ’Zöld pardon’ helyén nyílt idén. Őszintén szólva, az egykoriban rongyosra hallgatott dallamok mára már ritkábban csendülnek fel. Az előzenekar bulija után a Depresszió kezdte meg a hangolási, beállítási munkákat, majd hamarosan megszólaltatták az első hangokat.
Együtt bulizott mindenki: a még javában kiskorú gyerekek, akik a szülők nyakában szemlélődtek; a még bőven fiatalkorú fiúk, kik „pogósat játszottak” (olykor kissé indokolatlanul), és az idősebb korosztályt képviselő hölgyek és urak, kik újra megfiatalodtak. Magam is majdnem minden számukat együtt üvöltöttem a tömeggel, még ennyi év távlatából is. Kicsit olyan érzésem volt, mintha újra tizenéves lennék… egy kis időre újra kamaszlány lettem lélekben.