Általában saját magam modellje vagyok, most mégis úgy döntöttem más kezébe adom nagyra becsült kincsem, a fényképezőgépem. Most először vagyok az amit „megalkotnak” és nem az alkotó. Minden képemben éreztem az energiát, ami azt jelezte ez is én vagyok, ez is hozzám tartozik, de soha nem gondoltam volna, hogy elmondhatom ugyan ezt olyan fényképekről amiket nem én csináltam. De igen, ez is én vagyok. Ez mind rólam szól. Minden képnek története van, aki ismer tudja, hogy milyen vagyok, hogy mi történt velem mindent, ami fontos és jelentős, de ha valaki rá néz egy képre láthatja annak halvány jeleit.
Számomra rengeteg mindent jelent egy fénykép. Egyesek szerint a fénykép rosszul szolgálja az emlékeket, merev formába öltözteti őket, mint amit a Jégkirálynő pálcája fagyasztott jéggé. Pedig a fénykép az egyik legerősebb fegyver, mert az emberek hisznek bennük, lehet, hogy egy fotó az életnek csak egy pillanata, amit foglyul ejtett az örökkévalóság, de van akinek sokat ér. Egy fénykép hatalmas érték, emlékeket teremt van, hogy megsirat vagy, hogy megnevettet. Semmiképp nem hat rád közömbösen. Érzed, hogy jelent valamit.
Horváth Lilla
Bár mégis azt kell mondanom, hogy fényképek nyújtotta biztonság hamis. Előbb-utóbb elkopnak, ugyan úgy mint az emlékezetünk. Idővel csökkenek a kontrasztok a részletek elmosódnak. Azért fényképezünk annyit, hogy emlékezzünk, de minden fotó magában hordozza a feledést.
„Nézem a két képet, és csodálom. Eddig mást se láttam bennük, mint üres papírokat üres tekintetű emberekkel. Ha ezekre a képekre nézek, az elsőn látom a szomorú múltba tekintést, hogy tudjuk soha többé nem tér vissza, de a fába kapaszkodás azt jelzi örökre a részünk marad, még ha már el is múlt. A következő képen mosollyal a még sokat tartogató jövő felé, számomra a patak jelzi az élet sodrását. Elfogultságom jele lenne, mindez, amit a képekben látok? Mindenki mást lát bennük, én egy életutat látok, ami elmúlt és egy folytatást, ami még ezer felé ágazhat.”