Koszos sikátorokat jelentünk majd egymásnak. Másnak majd sötét átjárókat. Csatornákból csepeg a víz - az lesz a verejték. Néha otthont adok magamban, pihenőhelyet... A szomszéd lakóházból kiszűrődő hang es fény jelzi a nyugalmadat. Szív-elvonó.
Szétmarcangolt érzésdarabkák. Fél pár cipők zoknikkal, levetett vagy letépett blúzok hajszálakkal átölelve. Levetkőzni készülök én is agyban - lélekben már rég pucér vagyok... Szuszogások, nyögések.
Tompa hangokkal nyugtat a belsőm. Tudod, a legmélyebb részem, amit felhánydigáltál az abszurd jövőképeinkkel. Vagy talán csak akkor, egyszer túl sokat és túl erősen hittem valami mézédes hetvenes évekbeli fehér - fekete képben, amit az előttünk leszálló utasok hagytak ott az ülésen. A melankólia nagyvonatokon érkezik…
Talán túl sokat mentem. Túl nagy köröket jártam és sehol nem nőtt virág a lépteim nyomán. Valószínű, hogy ezért is zsibbad el a lábam. Ott, a gyökereknél halunk meg először, az állomás előtt 1,5 kilométerrel, a kaller jegyellenőrzését mellőzve. Ez egy mocskos bújocska a 16 éves énünkkel a WC-ben.
Kollár Barbara
Ez is egy csontszáraz egyedüllét, amikor a semmi sem ölel át. Azok a megtagadhatatlan pillanatok, amikor a tökéletességben is hiszek, miközben a sebeimet nyalogatom. Mert hiszek. Még egyedül is a félhomályos bárpulti világításban tündökölve. Holnap ismét új köröket futok a nélküled-tudattal. Az utcalámpáknak támaszkodva vagy éppen azokba kapaszkodva járom végig a szétdöntött utakat.