Mámor bár
Ha jön a zuhanó repülés, vajon lesz-e valaki, aki utánam ugrik majd?
Az alkohol sok mindent el tud hitetni az érzelmileg instabil személlyel. A mélyben újra és újra megjelennek a főbb kérdések a szemem előtt: hány üvegfal létezik bennünk és hány olyan van, amit képesek vagyunk áttörni? A szeretet mi? Ösztönös, állandó óvás, védelem minden tapasztalat alól? Ész érvek nélkül…? Hány olyan állapot van, amit nem feltétlenül kell beskatulyázni a negatív „dobozokba”? Hányszor kell minden pozitív történet végén a főhősnek kínhalált lelnie? Hányszor kell nyugovóra tenni a lelket és hányszor lesz még muszájnak titulálva az érzelmi rokkantság?
Hány évbe telhet az abszolút felépülés, ami a csonka hiten múlik? Hányszor fulladunk bele a vágyainkba?Némán tűrni a végéig, ami számokba vetve kevéskének tűnhet, de emlékképekbe milliárdokat sem tud – ha akarna sem – csökkenni?Hány fulladás lesz még a sós-édes könny ízektől? Hány dühkitörést kell még elfojtani, ha muszáj lesz? Hányszor kell még hallani a „különleges” és „furcsa” kifejezéseket és hányszor kell még mosolyogni a szimpatizánsok végett? Vajon hány olyan kérdés merül még fel, amire megfelelő választ senki nem találhat a végig?Túl sokat, túl hangosat, túl nagyokat fogunk nevetni majd a végéhez érkezve és a kérdések negyed részére sem fogunk emlékezni.
„Írhatnánk páran tanulmányt abból, hogy lesz egy hősből egy nagy nulla.”
Hogy is lesz?
Szóval a történet abszolút egyszerűnek hangzik. Nem hibáztathatnék egyetlen embert sem, magamat is hozzávetném. Nem hibáztathatom a Sorsot sem, hisz miért tenném?! A megszokott szöveg mindent elárul: „Mindennek oka van a földi életben.”Titkok, amiket hosszú ideig csaj sejtettünk. Boncolgatott holttestek, mozdulatlan szervek, amiknek mozogniuk kéne rendhagyóan. Történeteket írnak a szívről, ami most haldoklik. Szakadatlan döntések. Ficánkoló zongora dallamok. Ők jelzik, hogy jelen van a bánat. Hatalmas fák gyökerei sorvadozva. Hasonlítom őket a vízben fuldokló, úszni nem tudó, kezét nyújtogató emberekhez. Fültövek mögé bújtatott hajtincsek. A toll karcolását hallgató kislány, aki magamra emlékeztet – nagyon is. Szőrszálakat irritáló hőhullámok. Kopott, festékes körmök. Majdnem síró, patakokban könnyező szemek. Összeveszett szempilla szálak. Zsibbadó talpak, jéghideg lábujjak. Olyan elrejtett részek, amik szörnyű, mennyire őszinték. Nyitott könyvek, olvashatatlan betűkkel. Másodpercekig tartó csendfoszlányok, néma, türelmes kínlódások. Azt hiszem, ma csak ezekből táplálkozom.
Kopár szavak és ígéretek. Szavak, hogy éppen utállak vagy szeretlek. Ígéretek, amik a lehetetlenségig húzódnak el. Csendek zajok nélkül, ajtócsapkodások üvöltések között. Olyan sikításokat hallani, amik soha nem jelezték a segítségkéréseidet. A repülőgépek kondenzcsíkjai jelzik néha, éppen milyen irányba tartunk. Kiégett arc, semmit mondó tekintet. Remény nélküli körforgás az egész világunk és minden éjjel ide menekülsz… Átkozott bujkáló.Üres poharakba öntött bánat, tisztán iszod, akár csak a csapvizet. Jegelni kéne az érzéseket. Hosszú időre. Szédült álmatlanságok sorozatába burkolózom, igen, nem túl nagy hiba, de csupán csak üresség maradt. Még egy pohár bánat… Viszontlátásra, mámor bár.
Kollár Babrara
Megszakadt hangfoszlányok.Bolondoké a Mennyek országa.