Amikor el akartam kezdeni írni e cikket, még nem tudtam pontosan, hogy melyik kedvenc fényképészemről szeretnék sorokat vésni. Percekig gondolkoztam, majd eszembe jutott, hogy 2010 őszén még tagja voltam egy klubnak, ahol a városban és a környéken élő amatőr fotósok gyűltek össze hetente pár órára. Az egyik ilyen gyűlés alkalmával megtudtuk, hogy Baricz Katalin fényképésznek kiállítása lesz a városban. Természetesen mindenki izgatott lett, én még fiatal, naiv kis fejjel nem tudtam, hogy pontosan kiről vagy miről van szó.
Talán egy hét múlva, már ott álltam az emberek között és csodáltam a személyt, aki – hiszitek vagy nem – egy kis trambulinon ugrált fel és le, közben üdvözölte a megjelent népet. Mosolyogtam és ámultam. A bemutatkozó után neki indultam a teremnek, ahol számtalan fekete-fehér képe volt a falakra akasztva. Gyerekek, felnőttek, aktok, önarcképek… hihetetlen volt. Bátran ki merem jelenteni, hogy akkor, azon az estén Baricz Katalin lett a második példaképem.
Az este végén megkaptam a könyvét, aminek a címe Médium. Az első pár oldal után a következő felirat van: „Édes emlékére, André Kertész tiszteletére, hagyományos fotográfia”. Egy-egy üresnek hitt oldalon megjelenik pár soros „vers”, - magyarul és angolul egyaránt - mint például ez is: „kitölti életem a holdfény/ míg te alszol/ én fürkészem a tájat/ látni vágyom/ a halvány fénysugárban/ nem csak álmodom/ vagyok – vagyunk.
Csodálatosan használja a fényt, játszik vele, eltakar, de mégis mindent megmutat.
Én a függőjévé váltam a könyvnek, napokig csak lapozgattam, újra néztem a képeket, újra olvastam az oldalak, fejtegettem, hogy mikor mit rejthetnek a képek, milyen érzések lapulnak mögöttük, mi történt akkor, miért történt, amikor ezek a képek megszülettek.
/ A cikk scannelt képeket tartalmaz!/
Kollár Barbara