Egyszer egy este buli után történt, nem sokkal az után, hogy hazaértem. A szobámba tartottam, és ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, elfogott egy érzés, úgy éreztem elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások, hajszálrepedések. Hirtelen szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában, csilingeltek a csontok, elfogott a hányinger. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy most valaminek a végéhez tértem. Éreztem az alkoholt, ahogy az utolsó pohár is megtalálta a helyét, majd szédülni kezdtem. Bódító érzés volt, amit éreztem, mégse tudtam mi hozta elő belőlem. A tömérdek alkohol, vagy csak egyszerűen a szokás hatalma. Megállapodtam az egyik sötét sarokban a földön. A szoba sötététjét a fájdalmam kivetülésének éreztem, ami átölelt. Néztem a falakat, a rájuk kivetülő emlékképeket, és előtörtek a könnyek. Fogaimat összeszorítottam, próbáltam kizárni mindent, amit csak lehetett, és úgy éreztem - soha nem leszek képes elfelejteni mindazt, ami a múltamban történt. Mintha saját magam rabja lennék. Tehetetlenül és végtelenül egyedül vagyok bezárva. A testem a börtön, és én magam vagyok a rab. Üresnek érezni magad és soha nem látni a jót. Miért nem tudom a jót látni? Akkor sem veszem észre, ha a szemem előtt van. Miért? Mi fog így történni velem? Mi ez a rémálom, ami úgy kapaszkodik belém, hogy szabadulásra teljesen képtelenné tesz? Mit csináljak, hogy minden rendben legyen? Néha úgy érzem, hogy nem én irányítom a viselkedésemet, hanem tőlem függetlenül történnek meg az események. Ha beszélünk arról, hogy milyen veszteségek értek, gyorsabban végbe mehet a gyász folyamata. Ezzel megelőzzük, hogy súlyosbodjon a kilátástalan állapotunk. Hogy kérhetnék bárkit arra, hogy ébresszen fel ebből, ha arcomra fagy a mosoly és dadog a szám? Ilyenek vagyunk mi, falakat építünk magunk köré, aztán elbújunk mögöttük, ahol majd darabjainkra hullunk. Mégsem engedünk be senkit, hogy segítsen.